Engem mindig is az ember érdekelt, ezért jelentkeztem először bölcsészkarra, mert olyan könyveket akartam olvasni, amikkel megfejthetem önmagam, aztán a lélektan felé indultam el, végül művészetterapeuta lettem – meséli Silya Juli képzőművész, aki festményein és szobrain is az egyének különféle identitását és szerepeit, illetve az emberi közösségeket akarja megragadni. Az alkotás mellett pedig szeretne abban segíteni, hogy a tanítványai is megleljék saját útjukat, ahogy az neki is sikerült.
Rajzfilmes portrék
– Én vagyok a magyar képzőművészeti élet pusztai farkasa, mert teljesen autonóm módon tanultam bele a szakmába. Már gyerekként éreztem az alkotói vágyat, de inkább a rajzfilmek világa vonzott. A nyolcvanas években a Tom és Jerryt meg A Flintstone családot néztem, ami éppen ment a tévében. Azt éreztem kicsi gyerekként, hogy ennél csodálatosabb dolog nincsen. A formák, a mozgások, a zene teljesen elvarázsolt. A kilencvenes években aztán jött a Cartoon Network rajzfilmcsatorna, amivel csak fokozódott ez az élmény, és megjelent a számítógép, a Paint nevű programban pedig nagyon megfogott, hogy lehet vele olyan határozott vonalakat húzni, mint amilyenek a korabeli rajzfilmfigurák voltak. Akkoriban viszont nem volt erre tanfolyam, ezért otthon képeztem magamat. Megfigyeltem, hogy akkor tudom elérni a kellő rajzfilmes hatást, ha a lehető legkevesebb vonallal rajzolom meg az alakjaimat.
Amikor grafikus lett, valós emberekről készített rajzfilmes hatású portrékat, melyek szintén hajaztak azokra a figurákra, amiket a tévében látott, avagy ezeknek is túlzó arányaik és gesztusaik voltak. – Amikor ezt elkezdtem, a 2010-es évek elején, Magyarországon még nem létezett ilyen karakterdizájn, aztán évekkel később már gombnyomásra lehetett hasonló képeket generálni a neten. Amikor megláttam az első ilyet, abba is hagytam a portrék rajzolását.
Ezekben a rajzokban viszont, ahogy bármilyen más későbbi munkámban, az emberi lét csodálatossága érdekelt. Az életben is szeretem látni, ha valaki megéli a személyiségét, amit szépnek találok.
Ezt azért is tartja fontosnak, mert a kilencvenes évektől azt tapasztalta, hogy elkezdtek uniformizálódni az emberek, sokan ugyanúgy öltözködnek és olyan életvitelt akarnak elérni, amilyet a média sugall. Úgy érzi, ha mindenki így élne, az maga lenne a tragédia, hiszen az ember akkor lesz elégedett magával, ha megéli a személyiségét. – Vannak olyan lélektani iskolák, amelyek szerint az élet célja az, hogy önmagad legyél. Ezt azonban sokszor nehéz megvalósítani, mert az embert több oldalról is próbálják befolyásolni már kiskorától kezdve, illetve benne is megfogalmazódnak kételyek. Ezért az egyén egészen korán hajlamos arra, hogy felvegye a többi gyerek stílusát, hogy befogadják a társaságba, de fő kérdés az, hogy ő ezzel mit veszít.
A szorongás segít
A tanulmányai során is az emberi dimenzióra volt kíváncsi, ezért a Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakára jelentkezett, hogy olyan könyveket olvasson, melyeken keresztül megismerheti magát és a lélek világát. – A gimnázium végén azt éreztem, hogy keresni akarom magamat. Teljesen normális, hogy az embernek tinédzserként kérdései és szorongásai vannak azzal kapcsolatban, hogy kicsoda ő. És én úgy éreztem, hogy ezt a problémát azzal tudom csillapítani, ha a bennem zajló folyamatokra szavaim lesznek. És hogyan lesznek szavaim? Hogyha olvasok. Azt viszont tudtam, hogy én biztosan nem fogok olvasni magamtól, mert annál sokkal izgágább vagyok. Tehát csak akkor fogok így tenni, ha az kötelező – mondja a művész, aki az egyetemen bújta a filozófiai, esztétikai és más bölcsészettudományi könyveket.
Az egyik szerző, a német filozófus Martin Heidegger is alakította a személyiségét. – Számomra ő nagyon kitágította azt, hogy hogyan lehet értelmezni az emberi létet. Például a szorongást validálja, szükséges tényezőként tünteti fel, hiszen minden ember szorong, mert bizonytalan magával kapcsolatban, és mert lehetetlen elviselni a halállal való szembesülés gondolatát. Márpedig pont ezek ébresztik fel az embert annyira, hogy tevékeny tudjon lenni, és súlyt adjon az életének. Juli emellett életrajzokat, portrékat és naplókat is szeretett olvasni, mert azokból instant tudást szerzett életutakról és életvezetésről, vagyis pár nap leforgása alatt mintázatokat ismerhetett meg, amik segítettek neki a saját útjának megtalálásában is. – Ha valaki egyáltalán nem olvas, az megfosztja magát a mintáktól. Hiszen hány mintája van az embernek? Alapvetően kevés, ezért érdemes más életutakat is megismernie, hogy azok alapján hozzon számára kedvező döntéseket.
A művészet felszabadít
Juli idővel úgy érezte, másoknak is segítene, hogy megleljék magukat és az útjukat, amihez úgy vélte, a művészetterápia az egyik legjobb módszer. Részt vett a Magyar Művészet- és Szocioterápiás Közösségépítő Egyesület képzésén, ahol személyiségfejlesztésről tanult, hogy segíteni tudjon másokat abban, hogy autonóm egyénekké váljanak. – Ezt az önismereti munkát magamon is el kellett végeznem, hogy én is tanítani tudjak, és ez a képzés megadta nekem ezt a lehetőséget. A fő kérdés, amit fel kellett magamnak is tenni, hogy ki vagyok én, mit akarok, és ha akarok valamit, azt miért nem csinálom. Igazából ennyi a kulcs az önismerethez – mondja a művész.
Úgy látja, hogy minden ember valamire „kalibrálva” van, vagyis megvan a saját útja, és nem biztos, hogy ez ugyanaz az irány, amelyre a szülei szánták őt. Illetve nem biztos, hogy olyan képességeket kell fejlesztenie, melyeket a szűkebb környezete vagy az iskola tud kínálni neki. A nagy feladat ezért az, hogy az egyén rájöjjön, mihez van affinitása. – Ha valaki nem találja meg az útját, abból feszültség, szorongás és depresszió adódhat, hiszen az egyén helyett a közege vagy a társadalom fogalmazza meg, hogy neki mivel kellene foglalkoznia. Ezért érdemes fordítani ezen a helyzeten, és olykor feltenni a kérdést: mi van akkor, ha a társadalom ad nekünk rossz tanácsot, vagy nem megfelelő számunkra az a szerep, amibe bele vagyunk kényszerítve? – teszi fel a kérdést Juli, hozzátéve, az iskola és az oktatási rendszer lehetne ebben támogatóbb, és felhívhatná az egyén figyelmét arra, hogy ő miben tehetséges, mi a szerepe, és milyen képességeit kellene fejleszteni.
– Az ember sokkal értékesebb és méltóbb, mint amilyennek hiszi magát. Ezért is gondolom, hogy ha az igazi szerepét meglelné, több méltósága lehetne, mert akkor azt is érezné, hogy szükség van rá máshol, ami csökkentené a szenvedéseit.
Ezt próbálja átadni a művein keresztül és a foglalkozásain is, például nyaranta a Művészetek Völgyében, ahol saját galériát és művészetterápiás kísérleti műhelyt vezet, amelyen csoportosan vagy magukban alkotnak a résztvevők egy adott téma alapján. Az elkészült műveket viszont mindig közösen értelmezik, és az alapján segítenek az egyénnek, hogy az alkotásán keresztül megismerje önmagát. – Ezt a szemléletet adom át iskolákban és színházi nevelésben, és megmutatom az embereknek azt, hogy az alkotás mentálhigiénés és közösségépítő szereppel bír, amivel tényleg mindenki jól jár.
