Érdekek, politikák és vallások az emberi egyedek nyilvánvaló hasonlóságai ellenére képesek olyan platformok és jelképek (barikádok, máglyák, nyaktilók, pulpitusok) megalkotására, amelyek a minimális eltérések atomjait gigászi ellentétekké nagyítják. Pedig egy garázskapu mégiscsak ugyanarról szól mindannyiunk számára, megvédeni az értékeinket a természetes és a mesterséges csapásoktól, és az ajtók állapota már finom kulturális minőség.
A különbségeink nem „fejlettségi szintek” (vagyis nem vagyunk jobbak vagy rosszabbak egymásnál), hanem adaptációi vagyunk a környezeti hatásoknak; ami az egyik kultúrában szokatlan, az a másikban logikus túlélési stratégia, olvassuk Franz Uri Boas kulturális antropológusnál. Szintén amerikai kollégája, Donald E. Brown szerint
a nyelv, a nevetés, a gyász, a családmodellek és a tabuk vázszerkezete minden kultúrában megvan, és a kultúra mint díszítés teszi azokat egyedivé.
A ipari fémhulladékból készült szocreál vaskerítésekben ezért is van az érettebb generációk számára valami megindítóan nosztalgikus, egyfajta történelmi és kulturális identitásképző mintázat. A hasonlóság rendje című tárlat ilyen gondolatokon vezet keresztül minket, és a Galériák Éjszakáján a kiállító művészek is rátesznek egy lapáttal, és kifejezetten izgalmas lesz, hogy ki mekkora és milyen lapáttal teszi.
Tökéletes őrültség
Egy társasház lépcsőháza és egy függőfolyosó vezet a Bartók Béla út egykori lakásába, ahol Kuttner Ádám oktatóközpontja időről időre kiállításoknak ad helyet. A három helyiségben egy ideig sokszorosított grafikák, később egyedi alkotások fogadták a hallgatókat (fotográfus, grafikus, onlinetartalom-gyártó, mozgóképkészítő, dizájner vagy éppen kiadványszerkesztő tanulókat), mígnem a központ vezetője elhatározta, hogy a hely szellemét megtisztelve időszaki fotókiállításokat is befogad. A BPF sűrű és nagy ívű programsorozatához csatlakozva pályázatot hirdettek A hasonlóság rendje tematikához. Hat alkotó fotósorozata került az izgalmas válogatásba.
Otthonos térben, a megnyitó másnapjának hangulatában is készséggel vezet körbe a tárlaton Ádám és fekete spánielje.
Csatlakozik hozzánk az egyik kiállító, Gálos László, lapunk képszerkesztője is, aki az általa választott technikáról kimeríthetetlen fotográfiai és kémiai tudással osztja meg a gondolatait.
Az üvegfelületre exponált nedves kollódiumos technika ugyanis minden elemében kuriózum. Tökéletes őrültség, mondhatni. Hiszen a látvány akár digitális technikával is létrehozható volna, lényegesen olcsóbban és maradandóbban, de akkor nem lenne megkísértve nagyon is a Jóisten, ami a művészet számára nemcsak felkínálkozó, de talán elmaradhatatlan kihívás is.A képet hordozó felület, a kiemelkedő felbontást létrehozó speciális vegyszerek, a több tíz kilogrammos fotográfiai masina mind-mind felveti a kérdést: mennyi energiát érdemes beleölni a pillanat megragadásába, vagy ez esetben inkább megalkotásába. A pillanat ugyanis itt legalább nyolc másodperc, mialatt a fényérzékeny üveglemezt a kamerában teljesen sötétben kell tartani.– Egy-egy nedves kollódiumos fotográfia előállítása roppant időigényes, és persze költséges is – meséli Gálos László. – Az üveg értelemszerűen kényes felület, nagyon vigyázni kell rá. A legrégebbi ilyen technikával készült képek akár másfél száz évesek is lehetnek. Gálos László képein ugyanabban a zavarba ejtően kiszolgáltatott pózban kimerevített nő- és férfialakok láthatók. A mezítelenséghez képest semmiféle erotikát nem tartalmazó beállításoknak, erősít meg a fotóművész, nincs javallott megfejtése, pláne nincs kötelező olvasata. A néző éppúgy érezhet az alakok pózából kényelmetlen kitettséget, mint vademberek fenyegető gesztusát, amikor az emberiség a civilizációt maga mögött hagyva pucéran néz szembe egy új teremtéssel. De az őszinte jelenlét is bennük van: ez vagyok, ilyen vagyok, és te sem igazán vagy más. Különbözőségeink voltaképpen minimálisak, és mi mégis ezekből építünk (nemegyszer harcos és megbélyegző) identitást.– Nyolc éve foglalkozom az aktoknak ezzel a tematikájával – avat be László. – Egy-egy nyolcórás munka végén szoktam megkérni a modelleket, hogy csináljuk meg ezt a fotót, hogy meglássam, mennyire tudom reprodukálni a fényeket és a beállítást. A változások és hasonlóságok kérdése különösen élénken jelenik meg ennél az eljárásnál, hiszen
a nedves kollódiumos technikában alapvetően is sok az esetlenség, és nagy a hibalehetőség. Ezekre persze rá is játszottam, és a képeken szándékos „hibákat” is elhelyeztem: a tárlatvezetésen lehet majd versenyezni, hogy ki találja ki ezeknek a jeleknek a forrását.
Gálos László videóinstallációval támogatta meg a fotósorozatát, amely az aktmodelleket mozgásban teszi megfoghatatlanná, különbözőségükben is hasonlóvá.
Algoritmikus logikák
Kuttner Ádám mint kurátor a tárlat tematikájáról azt írja, hogy a kortárs vizuális kultúrában a képek egyre inkább rendszerekbe szerveződnek, és algoritmikus logikák mentén válnak értelmezhetővé. Ebben a közegben ezért a hasonlóság nem pusztán formai kérdés, hanem döntések, szelekciók és hatalmi viszonyok alapja. Így a tipológiai gondolkodás persze ma is aktív működésmód: „olyan vizuális stratégia, amely az ismétlés és az eltérés viszonyán keresztül nemcsak esztétikai, hanem társadalmi és politikai jelentéseket is artikulál”. A kiállításban a tipológiai gondolkodás eltérő formái jelennek meg. A rendszerezés klasszikus, formális eszköztárára építő és a képek közötti viszonyokat az esztétika felől megközelítő vizuális anyagok is szerepelnek a fotósorozatok között. A bemutatott művek közös pontja, hogy a képet nem izolált egységként, hanem egy nagyobb struktúra részeként értelmezik, miközben reflektálnak a képek mai működésére: arra a vizuális környezetre, amelyben a hasonlóság már nem pusztán formai kérdés, hanem az értelmezés alapvető szervező elve, írja a kurátor.
Az említett, ipari lemezhulladékból készült kapukat Staszinszky Dániel bámulatos sorozata állhatatos munkával mutatja be: szinte hallani szeretnénk a beszélgetéseket, amelyeket a gyanakvó háztulajdonosokkal folytatott az alkotó. „Geometrikus absztrakcióként is értelmezhető vizuális nyelvének” kialakításakor hasonló kihívásokkal küzdött Török Zsófia is, aki garázskapuk ismétlődő struktúráját vizsgálja, „az egyéni és kollektív identitás finom, sokszor nem tudatos jeleinek feltárásával”. Kiss Nikoletta sorozata a nemi szerepekhez kapcsolódó sztereotípiákat és a „férfiasnak” tartott tevékenységekhez kötődő előítéleteket tárja elénk rokonszenvesen kontrasztos és színes portrékkal. Réger Brigi a „nyolckert” is átalakító változó vásárlási szokásokat és társadalmi folyamatokat bezárt kisboltok lehangoló tájképeivel dokumentálja. Szabó Gergő a hold játékát rögzíti szellemesen a városi tér monumentalitásával.
Infó:
A hasonlóság rendje – fotókiállítás a TS ArtSpace galériában (XI. kerület, Budapest, Bartók Béla út 53.). 2026. május 30-ig látható. Május 9-én, a Galériák Éjszakáján több művész is tárlatvezetést tart.
A Budapest FotóFesztivál 2026 hivatalos programjának része.
