„Dom, dom, dom-dana, dom. / Dom-dana, dana-dana dom.” Április 11-e van, 11 óra 11 perc: állunk a kőbányai Rottenbiller parkban sok száz óvodás, iskolás társaságában, és kórusban énekelni kezdjük a Rejtelmeket a „nótafával”, Sebő Ferenccel e misztikus időpontban. Sokan – mi felnőttek – persze már gyerekkorunkból ismerjük e dalt. Mégis, abban a pillanatban újrateremtődik az énekelt vers – rácsodálkozunk a szépségére. Sebővel évről évre, itt és máshol is megtörténik ez a csoda.
A lüktető refrén az egyetlen, amit nem az ünnepelt, József Attila vetett papírra, a dallam pedig, ki tudja, valójában mennyi idős: Sebő Ferenc állította, ő csak meghallja és hallhatóvá teszi a versek dallamait. Csokonai, Weöres, József Attila, Nagy László – hosszú a sor. A költészet napja sok ezrünknek elképzelhetetlen Sebő Ferenc nélkül.
Az elmúlt hétvégén negyvenötödik alkalommal rendezték meg az országos táncháztalálkozót. Idén is sok ezren voltak. Vajon hír lenne ez ma, ha annak idején, a hatvanas években az építészhallgató Sebő Ferenc, valamint évfolyamtársa és kollégiumi szobatársa, Halmos Béla – a fantasztikus prímás – nem hallják meg a széki muzsikát a rádióban, Sárosi Bálint előadásában? Ez villámcsapásként hatott rájuk, és elindultak „csak úgy, kedvtelésből” felkutatni a bartóki tiszta forrást. Martin György etnográfus volt a segítségükre abban, hogy a népzenét pontosan és hitelesen játsszák.
1972 májusában eljött az első táncház a Liszt Ferenc téren, amelynek kapuját később Sebőék mindenki előtt szélesre tárták. A beatnemzedéket úgy megérintette az általuk közvetített tiszta hagyomány, hogy a táncházmozgalom még ma is közösségeket teremt. Sebő generációknak mutatta meg a népzene, a tánc és a költészet egységét, játékos örömét.
„Hát dolgoztam hiven, / zümmögve, mint a rét. / Milyen könnyű a menny! / A műhely már sötét.” József Attila Harmatocskáját hétfőtől már csak másképp lehet hallgatni a ’72-es Sebő-lemezen. Együttese e sorokkal közölte: Sebő Ferenc hetvenkilenc évesen elhunyt.
Meghalt Sebő Ferenc