Benedek Szabolcs: Kéne egy férfi a házban

Szombat reggel, rögtön azután, hogy a feleségem távozott, elhatároztam, hogy szorgoskodni fogok. Nem volt különösebb rendetlenség egyik helyiségben sem, pénteken porszívóztam, és a dohányzóasztalon is összeszedtem a szanaszét heverő dolgokat, de azért, elismerem, időnként ráfér a lakásra némi, úgymond, férfiemberhez illő tevékenység. A minap például a feleségem megszólt, miután tartottunk egy kis összejövetelt, és baráti társaságunk egyik tagja jelezte, hogy le kéne cserélni a mosdótelep csapját – mutatta is, milyen ramaty állapotban van: „Ha megnyitod, jön a tömítés alól a víz.” Igazából én is észrevettem korábban, eszembe is jutott, hogy ki kéne cserélni a tömítőgyűrűt, de amint kiléptem a fürdőszobából, kiment a fejemből. Mostanában gyakran történik ilyesmi: valamit elhatározok, aztán a következő pillanatban nem emlékszem rá. Közhelyesen szólva a korral jár. Állítólag az is az öregedés csalhatatlan jele, hogy régvolt dolgokat tisztán és világosan föl tudsz idézni, mostaniakat viszont nem. Álmomból felverve fejből elmondok negyven évvel ezelőtti, igazából teljesen érdektelen összeállításokat, ellenben képtelen lennék felsorolni a kedvenc csapatom jelenlegi kezdő tizenegyét. Mindegy, nem ragozom, nem is akarok mentegetőzni, a lényeg, hogy én is észleltem, hogy a csaptelep fogantyúja alól folyik a víz, mégse léptem, egészen addig, amíg az a bizonyos vendég meg nem kérdezte a feleségemet, hogy miért nem csinálunk ezzel valamit, így eláztatja a fugát, és a vízvető mögé is beszivároghat a nedvesség, penészessé téve a falat. Mondanám, hogy mi köze van neki ehhez, de a cimbora tényleg csak jót akart. Arról nem tehetett, hogy a feleségem utóbb az összes ezzel kapcsolatos haragját és szégyenét rám zúdította. Azt is hangoztatta, hogy az ilyenek miatt kellene végre egy férfi a lakásban. Sokadszorra mondja ezt, soha nem szólok vissza, mert félek tőle. Általában véve félek a nőktől, ezért szoktam hazudni nekik. Most például azt hazudtam, hogy de hát nemrégiben meghúztam a fogantyú alatti csavart, azonban, úgy látszik, csupán ideig-óráig tartott, akkor most már tényleg cserélni kell. Ami másnapra meg is történt, mire a feleségem hazaért, a fogantyú alatt csontszáraz volt minden, akár a régi szép időkben. Tudok én, ha akarok, csak kicsit nógatni kell, egyébként ha már az egyiket megbütyköltem, úgy kicserélhettem volna a másikat is, emez most szép fényes, amaz viszont csupa karc és vízkő, de ez persze nem jutott az eszembe. Magamtól az ilyesmi sosem. Szóval, ezért kéne egy férfi a házban. Nem álltam bele a vitába, konfliktuskerülő vagyok.
A könyvek közötti rendrakás ötlete azonban teljes egészében tőlem származott. Magam fundáltam ki. Nem esett nehezemre, amúgy is szeretek könyveket pakolni. Na, nem olyan értelemben, mint amikor költözünk, és két ember karja is leszakad a mozdíthatatlan dobozok alatt. A költöztetők mindig dühös csodálkozással kérdezik, tényleg ennyit olvasunk-e, különben meg ezeket kisebb dobozokba kéne pakolni, ámbátor akkor is tetemes lenne a súlyuk. Tényleg ennyit olvasunk, ez persze a munkánkból is adódik, noha, aláírom, az efféle klasszikus értelmiségi lét kiveszőben van. Emlékszem, amikor anyámék először jártak nálunk, az volt az első mondatuk: „Ide könyvet már nem kell venni.” Tévedtek, mindketten vettünk azután is, bőséggel. Jó, én talán kicsivel többet, viszont bármikor meg tudom mondani, melyik könyvet hozta magával az előző házasságából, illetve vásárolta a feleségem. Ezt is fejből vágom, akár a Budapesti Volán 1985-ös kezdőcsapatát, amelyet amúgy előszeretettel szoktunk idézgetni az ugyancsak komoly gombfocis múlttal rendelkező haverokkal két-három sör után. Egy esetleges szétbútorozás esetén jól jöhet ezt tudni – úgy értem, nem a hajdani Czabán Samu téri futballcsapat összeállítását, hanem azt, melyik könyv kié. Mint amikor Annie és Alvy szétköltözik Woody Allen filmjében. Persze, mostanában könnyű dolgom van: a feleségem újonnan beszerzett könyvei ott sorakoznak egymásra pakolva az íróasztal egyik sarkában. Emiatt is tett már szemrehányást, miszerint neki ebben a lakásban semmi helye nincsen, sehol egy szeglet, ahová el tudná rakni a holmiját. Javasoltam, hogy rámoljon be az egykori gyerekszobába, arra, hogy a fiunk minden második hétvégén hazajön, fölösleges egy komplett szobaberendezést fenntartani. Azt mondta, erről szó se lehet, mégis, hogy képzelem, hogy megfosztanánk a gyereket a szobájától. Annak idején például neki borzalmasan sokkoló volt, amikor az anyja többet nem volt hajlandó együtt aludni az apjával, és beköltözött az ő korábbi gyerekszobájába. Akkor értette meg, hogy ez már nem az ő otthona. Megint csak nem akartam leállni vitatkozni vele, hogy de hát nem a szoba teljes einstandolásáról van szó, hanem arról, hogy a gyerek úgyis elvitt egy csomó dolgot az albérletébe, üresen tátonganak a polcok, oda is lehetne tenni ezt-azt. Mondtam már, hogy konfliktuskerülő vagyok?
Ott tartottam, hogy szeretek könyveket rakosgatni egyik helyről a másikra, újrarendezni a polcokat. Azt különösen imádom, amikor a kezembe kerül egy régen forgatott kötet, és ahogy belelapozok, az ismerős mondatok láttán emlékek jutnak az eszembe. Kicsit szégyellem, amikor érzékelem, hogy egy-egy könyv poros, még valamikor kamaszkoromban láttam egy popzenei tévéműsorban egy miniportrét egy akkor népszerű énekesről, aki nagyon mélyről jött, és elmondása szerint a zene mellett a könyvek adtak neki erőt és kitartást ahhoz, hogy elérje mindazt, amit végül elért. Mutatta is büszkén a könyvespolcát, mire a riporter megjegyezte, hogy látszik, hogy ezek a kötetek nem dísznek vannak itt, sokat forgathatják őket, hiszen egyik sem poros. Hát, a mieink némelyike az. Persze több ezer kötetet nem is lehet naponta forgatni. Most is, ahogy leszedtem pár könyvet, szállt a por. Arra gondoltam, elő kéne venni azt a színes porolóizét, és végigmenni vele legalább a könyvek tetején. Miért is ne?
Megint valami, ami magamtól jutott eszembe.
Ma már a második ilyen! Egészen fölvillanyozódtam tőle. Előkerestem a célszerszámot, kihoztam a spájzból a kislétrát, de mielőtt belekezdtem volna, elindítottam egy lemezt. Ami persze időigényes feladat, nem mindegy, hogy az ember milyen zenére takarít. A legjobban azt a díszdobozos kislemez-kollekciót szeretem, viszont nem esne jól, ha három-négy percenként le kellene másznom a létráról lemezt fordítani vagy cserélni. Különben is, a léggitározásra is jusson idő. Egyébként sietnem kellett – szombat volt, déltájban zár az antikvárium, én meg már ott tartottam az ötletelésben, hogy ha lúd, legyen kövér: nem csupán helyet csinálok a feleségem könyveinek, de a fölöslegessé vált (szigorúan saját) példányoktól meg is szabadulok. Mire hazajön a nővére meglátogatásából, ott lesznek a polcon a könyvei az enyéim helyén. Szépen, sorban, rendezetten. Öröm lesz rájuk nézni.
Egész gyorsan el tudtam dönteni, mi az, ami nekem már nem kell. Korábban is csináltam hasonlót: ha úgy éreztem, ezt és ezt a könyvet úgyse fogom többször elolvasni, megszabadultam tőlük. Például letettem egy parkban egy padra, mintha ottfelejtettem volna. A leginkább a recenziós példányokkal voltam így. Ezeket a könyveket általában nem én választom, recenzálásra kapom őket, ezért nem is kötődöm annyira hozzájuk. Később hallottam, lett olyan mozgalom, hogy a fölöslegessé vált könyveket az emberek nyilvános helyeken hagyják, hátha másnak kell. Én most inkább az antikváriumot választottam. Egyszer egy kiadói szerkesztőnek sörözés közben elkotyogtam, hogy szokásom ellenére azért van nálam készpénz, mert eladtam pár recenziós példányt az antikváriumban. Erre kikerekedett a szeme, úgy nézett rám, mintha valami szentségtörőt mondtam volna. El is szégyelltem magam, de mindegy, most nem látja senki, amúgy is, a munkát elvégeztem, a recenziók készen vannak, egyébként meg esik az eső, nem hagyhatok könyvet a padon, a feleségeméinek viszont kell a hely. És legalább megvan a jövő heti sörre való. Abban a ragacsos lebujban két utcával arrébb mindig szúrós szemmel méregetik az embert, ha kártyával fizet.
Három nagylemezt is végig bírtam döngetni – arra azért ügyeltem, hogy levegyem a basszust, ne kopogjanak át a szomszédok –, szerencsére az ebéddel nem kellett vesződni, a feleségem azt mondta, úgyis annyit főznek, hogy tud belőle hazahozni. Elcipeltem az antikváriumba egy nagy műanyag szatyornyi könyvet, a felét bevették, a másik felét mégis otthagytam a parkban, ekkor már nem esett annyira az eső, amúgy is szatyorban voltak. Nem sokat fizettek, de legalább örülnek majd a kápénak a kocsmában. A feleségem viszont csak késő délután vetődött haza. Addigra meguntam a régen forgatott könyveim lapozgatását, zenét sem volt hallgatni kedvem (pedig kétszer is elővettem a kislemezes díszdobozt, végül mégse nyitottam ki), illetve belekezdtem egy-egy filmbe két különböző streamingcsatornán, ám mindkettőt feladtam húsz perc után, borzasztóan silány a választék mostanában. Farkaséhes voltam, mire a feleségem hazaért – csakhogy üres kézzel. Csodálkozva kérdeztem, hol az ebéd, mire rám förmedt, de hát miért nem ettem valamit. Kérdeztem, mégis micsodát, úgy volt, hogy ő hoz. Nem nézett rám, amikor azt mondta, hogy nem maradt annyi, különben is, mit képzelek, fölzabálnám a magányos nővére hétvégi kajáját? Tele van a spájz, nőjek fel, legyek végre férfi. Mivel pont ott álltam előtte, kinyitottam a spájz ajtaját. Az első, amit megláttam, egy jalapeñós üveg volt – az jutott eszembe, szendvicsre karikázhatom, vagy belesüthetem rántottába, azt én is össze bírom ütni, és amúgy is, tényleg szeretem a jalapeñót. A feleségem közben bement a nappaliba. Nem szóltam neki, gondoltam, megvárom, mikor veszi észre, hogy szépen elrendeztem a könyveit az íróasztalhoz legközelebb eső polcon. De ő csak bámult kifelé az ablakon. Borongós szombat kora este volt, megint zuhogott az eső.