Ahonnan kivonul a köztársaság, oda bevonulnak a barbárság szabadcsapatai - ezt mondtuk, mert ez történt 2011 nagypéntekén, Gyöngyöspatán. Azon a napon, amikor asszonyokat és gyerekeket kellett elszállítani a faluból, mert paramilitáris csoportok hetek óta félelemben tartották őket.
A világ ezt látta, mert szóltunk: mi készül a romák ellen. A magyar állam viszont azt mondta: nem evakuálás történt, csak kirándulás. Nem volt veszély – csak néhány jogvédő pánikot akart kelteni és lejáratni az országot. A parlamenti tényfeltáró bizottságban nem az lett a kérdés, mi történt Gyöngyöspatán, hanem az: ki mer erről beszélni. Aki megszólalt, az lett a bűnbak.
És közben senki nem vizsgálta azt, ami ide vezetett: a hónapokig tűrt újnáci megfélemlítést, az emberek megalázását és azt a hosszú folyamatot, amelyben a társadalmi és etnikai feszültségek egymásra rakódtak.
Hogy ezt megértsük, vissza kell mennünk a rendszerváltáshoz. 1989–90-ben Magyarország a szabadságot választotta. Létrejött – hogy úgy mondjam – a köztársaság, amely szinte a társadalom ölébe hullt, demokratikus intézményekkel. Mi, a Phralipe és a Roma Parlament kezdő politikusai, akik részt vettünk ebben a felemelő folyamatban, azt hittük, ez elég lesz. Nem volt elég.
A politikai rezsimváltás nem hozott demokratikus szemléletváltást. A demokrácia mint kulturális örökség – a feudalizmus és a kommunizmus romjain – történelmileg nem tudott megszilárdulni. A változásokat az államszocializmus gazdasági és politikai összeomlása kényszerítette ki. Munkahelyek tömege szűnt meg. A romák 80–90 százaléka kiszorult a gazdaságból. Az új, papíron demokratikus állam nem volt képes érdemi választ adni erre. Persze: a semmittevés is válasz. Közben stratégiai hibák sorozata történt.
Nem tisztáztuk, mit jelent a politikai nemzet a modern demokráciában. Mit jelent a nemzethez való tartozásunk. A polgárjogi mozgalmunknak voltak válaszai a legfontosabb kérdésekre, mint szegénység, munkanélküliség, egyenlőtlenség, roma integráció. De nem születtek közös válaszok, mert a politika nagykoalíciós szinten a középosztály megerősítésén dolgozott, a szegények egyre jobban kiszakadtak a társadalomból.
A roma közösségek kimaradtak a gazdasági átalakulásból, a privatizációból, az újraelosztásból – ahogy 1946-ban a földosztásból. A kisebbségi politika megmaradt az állambiztonsági, ellenőrzési logikában: az állam által kiválasztott, zsarolható vezetők, valódi jogok nélkül. A társadalmi válság egyre mélyült. A szegénységnek, a bűnnek, a devianciának a médiában „cigány arca lett”.
Mindezek következtében 2006-tól a szélsőjobb vette át a politika tematizálását Magyarországon. Megjelentek a Magyar Gárda-típusú paramilitáris szervezetek. Megjelent az erőszak. A demokratikus politika nem lépett fel időben és kellő erővel.
A baloldali-liberális kormányzások alatt, 2002 és 2010 között sem történt fordulat. Nem épültek működő közösségek, sőt: az iskolák, az önkormányzatok újrakörzetesítése továbbnövelte a társadalmi egyenlőtlenségeket. Azt mondták: majd a gazdasági növekedés lecsorog. Nem csorgott le. Az uniós forrásokat is nagykoalícióban lopták el. Nem jutottak el a szegényebbekhez. A leszakadó térségek helyzete romlott.
A társadalmi feszültségek nőttek, és a magyar jobb- és baloldal hidegháborúja a 2008–2009-es cigányellenes terrorcselekményekben csúcsosodott ki.
Máig nem tisztázódott, hazai vagy idegen titkosszolgálat állt-e a hat ártatlan cigány ember halálával járó újnáci terror hátterében. De a következmény világos: egy ország milliós roma népességének lelki sérülése – a többségi nemzet rideg közönyével.
Így jutottunk el 2010-hez. Ahol már nem egyszerű kormányváltás történt. Egy új rendszer épült fel. Ez a rendszer nemcsak a politikát alakította át, hanem a társadalom lelki és erkölcsi szerkezetét is. Félelemre épített. Ellenségképekre. Bizalmatlanságra. Száz meg száz milliárdokból felépített hazugsággyárak működtek. A propaganda lett a valóság helyett.
És nap mint nap azt tanították: félni kell. Tőlünk is. Közben folyamatosan beszéltek rólunk – nélkülünk. A legmagasabb köröktől hallottuk: „Az a kérdés, hogy a magyarok otthon érezhetik-e magukat a hazájukban… ahol egy kisebbség rá tudja kényszeríteni az akaratát a többségre.”
Hallottuk: miért akarnak a romák kiköltözni a nyomortelepről, hiszen „ahogy van kínai negyed meg zsidó negyed, ugyanúgy lehet cigány is”. Hallottuk: „600 éve élünk együtt a cigányokkal, és nem tudtuk integrálni őket.” És azt is: aki dolgozik, annak „nem marad kedve lopni”. Ezt fejelték meg a vécékefével.
Ezek a mondatok azt üzenték: mi idegenek vagyunk. Mi kudarc vagyunk. Mi teher vagyunk. És ha ezt elég sokszor mondják, egy idő után nem csak mások hiszik el. Mi is érezni kezdjük.
Így kezdett el szétesni valami. Az önbecsülésünk. Az itthon-érzetünk. A maradni akarásunk. Az egyenlőségbe vetett bizalmunk.
Jogszabályok sora született, amelyek formálisan mindenkire vonatkoztak, de hatásukban a romákat sújtották a leginkább. Közmunka. Kizárás a lakhatási támogatásokból. Szigorodó büntetőpolitika. Leépített oktatás. Beszűkülő esélyek. Világos volt: ez egy rendszer. Egy szociáldarwinista, kirekesztő, mélyen korrupt rendszer, amely elveszi a jövőt.
Mégsem voltunk képesek szembeszállni vele. Mert maga alá gyűrte mindazt, ami ellenállhatott volna: a jogállami intézményeket, a civil világot, a médiát. A roma közéletet is.
Ebben a rendszerben élni azt jelentette: alkut kötni vagy kiszorulni. Aki alkalmazkodott, kapott valamit. Aki nem, kiszorult, és állandó lelki és megélhetési problémákkal szembesült – roncsolásos sérüléseket okozott nekünk a NER. Intézményeink sorra megszűntek. A közösségeink szétestek vagy kompromisszumokra kényszerültek. Aki maradt, hallgatni volt kénytelen.
És közben elveszett valami alapvető: az otthon-érzet. Idegenek lettünk a saját hazánkban. És a legveszélyesebb az volt, hogy hozzászoktunk. Az éber kómához. A mocsárhoz. A Sátántangóhoz. Hogy néha még mosolyogsz, még szeretsz, még élsz – de közben derékig állsz a szürke sárban.
De történt valami. Egyszer csak valaki belülről kimondta: elég. És egyre többen hitték el, hogy lehet másképp. A sötét háttérből előlépett egy fiatal, lendületes polgárság és forradalmat csinált. Hatalmasat. Vér nélkül elűzte a világ három birodalmi vezetője által támogatott magyar diktátort. Felfoghatatlan.
És most itt állunk. Kicsit hitetlenkedve. Kicsit fáradtan. Kicsit bizonytalanul. De a szabadság újra lehetőség - és feladat. Először meg kell értenünk, mi történt velünk. Ki kell mondanunk, ami fájt, ami megalázott, ami szétrombolt bennünket. Beszélnünk kell erről. Őszintén. Kendőzetlenül. Ez a kezdet.
Innen lehet gyógyulni. Innen lehet újraépíteni a bizalmat, az egymás iránti tiszteletet. És innen lehet erőt gyűjteni ahhoz, hogy elvégezzük azt a munkát, ami előttünk áll. Mert ha ezt nem tesszük meg, ugyanabból a sebből fogunk politizálni, abból pedig nem születik szabadság. Nem születik tisztelet.
Romani nyelven: Szlobodija thaj Patyiv. Szabadság és Tisztelet. A kultúránknak erre a két alapértékére van szüksége, hogy együtt és sikeresen dolgozzunk a nemzeti felszabadító programon.
A rendszerváltó új hatalmi erőtől elvárjuk, hogy történelmi tapasztalatainkat politikai tudásként ismerje el. Nekünk van a legmélyebb ismeretünk az állami önkényről, a jogfosztottságról, a kiszolgáltatottságról. S mivel a politikai rendszerek kizártak minket a hazánkból, jobban ráláthattunk annak feudális működésére.
Ez a tapasztalat felszabadító tudás – nemcsak számunkra, hanem a magyar társadalom egésze számára. Bízunk abban, hogy ezúttal ezzel a tudással és velünk együtt épülhet újra a köztársaság. Otthon szeretnénk végre lenni a hazánkban.
Te zhutil amen o Deloro. Fit szenatosz, bejasilor. Segítsen minket ebben a Gondviselés. Legyetek erősek, szerencsések és egészségesek!
A szerző a Roma Parlament – Polgárjogi Mozgalom elnöke.