Sokunk gyerekkorában felsejlik az az emlék, hogy mindig meg kellett enni a szikkadt kenyeret, hogy ne pazaroljunk. Csupán egy csücsök kenyér, és benne van a szüleink, nagyszüleink félelme, hogy nem marad, hogy nem lesz mit enni. Nagyanyáink tökélyre fejlesztették a maradékmentés művészetét, és mindenből lett valami: egy újabb tál étel, egy újabb uzsonnára való furcsa gasztronómiai újítás. Egyik osztálytársam gyakran hozott margarinos kenyeret, melyek közé reszelt nápolyi vagy szaloncukor-szeletek voltak rejtve… Ezek a fura ételek tulajdonképpen mementói a hiánygazdaság genetikájának. Azóta valahogy a modern generációk félnek az üres hűtőktől, és mi gyerekeinknek mindent meg akarunk adni, ami színes, ami friss, ami szép és maradéktalanul finom, és van belőle sok.
Ezért majdnem minden modern kori konyha, mai háztartás beleesik a pazarlás csapdájába. A számok riasztóak.
A statisztikák szerint egy átlagos magyar háztartás évente több mint 60–65 kilogramm élelmiszert dob a szemétbe. Ez országos szinten évente 600 ezer tonna hulladékot jelent.
Ez a magas szám kollektíven káros a környezetre, hiszen a hulladéktermelés sosem jó, pláne, ha fölösleges. A legtöbb háztartásban nincs komposztáló, így ez a felgyülemlett szemét a kommunális kukában landol. Ugyanakkor ez a féktelen túlfogyasztás kőkemény gazdasági öngyilkosság is. Miközben az élelmiszer-infláció az elmúlt években Magyarországon az európai átlag felett tombolt, a pazarlásunkkal gyakorlatilag tízezreket dobunk ki a kukába minden egyes hónapban. A túlfogyasztás nem tesz minket boldogabbá, csak egy rövid ideig tartó, hamis „bőségillúziót” ad. Amikor viszont szembesülünk a kidobott pénzzel és étellel, marad a bűntudat és a környezeti terhelés.
Ahhoz, hogy megértsük a mai magyar pazarlást, először a kollektív tudatalattinkat kell górcső alá vennünk. A szocialista élelmiszer-gazdaságot nem az éhezés, hanem a kiszámíthatatlanság definiálta: az, hogy nem tudjuk, mikor, mi, és főleg mennyi kerül az asztalra. A hiánygazdaságban az egyén nem akkor vásárolt, amikor szüksége volt valamire, hanem akkor, amikor az adott áru éppen volt. Nagyszüleim mindig mondogatták, hogy „nem akkor kell enni, amikor éhes az ember, hanem amikor van.” Ez a mondat önmagában nem lenne baj, de súlyos társadalmi fájdalmat hordoz magában. Akkor is ettek, amikor épp jól lakottak voltak. Itt, ebben a mondatban megjelenik az étel és a jólét szimbolikája, valamint a klasszikus ünnepeinket jellemző úgynevezett „degeszre evés” és a túlfogyasztás.
Ha megérkezett a déligyümölcs, három kilót kellett venni, mert nem lehetett tudni, mikor látunk ilyet legközelebb. Ha volt jó minőségű sertéscomb, azt be kellett tárolni a mélyhűtőbe (ami akkoriban a jólét legfőbb szimbólumává vált). Sok korábbi generációs háztartásban a só, az olaj, a liszt és a cukor mindig be volt tárazva, hogy ha bármi van, legalább az alap dolgokat el tudjuk készíteni – ez mély nyomot hagyott az eljövendő generációkban. Ez a korszak belénk égette a „biztonsági tartalékolás” kényszerét. A nagymamáink kamrája nem hobbiból volt tele befőttekkel és liszteszsákokkal, hanem mert a túlélési ösztön ezt diktálta. Amikor 1990 után kinyíltak a határok és megérkeztek a nyugati típusú szupermarketek, ez a mélyen gyökerező „hiány-trauma” találkozott a hirtelen ránk zúduló korlátlan kínálattal. Megérkeztek a reklámok, és már nem volt elég a Piroska szörp vagy a házi finomság, a frissen nyugatról ránk ömlött Coca-Cola, Nestlé, Smarties és társai vágyakat váltottak ki az emberekből, olyan éhségvágyakat, amikről nem is tudtak, így megindult egy kollektív éhség, egy kollektív teperés az új, az érdekesebb élelmiszerek felé.
A magyar társadalom számára a telepakolt bevásárlókocsi nem csupán élelmiszer-beszerzés lett, hanem egyfajta revans a múlt felett. A túlcsorduló hűtőszekrény a szabadság és a biztonság félreértelmezett megélése: „megtehetem, tehát megveszem.”
Ezzel azonban elindultunk egy olyan úton, ahol a vásárlás már nem a szükségleteink kielégítéséről, hanem a múltbéli szorongásaink orvoslásáról szól. Mivel régen állandóan mindenen spórolni kellett, beosztani, a régit megenni, így előjött a frissesség diktatúrája. Alapvetően a friss élelmiszer természetesen a legjobb és a legegészségesebb, de a modern időkben ez kezd átfordulni és megágyazni az élelmiszerpazarlásnak. Az ideológia családi szinten gazdaságilag káros lett.
Az elmúlt évtizedben a marketing és a modern fogyasztói kultúra is egy új, rendkívül romboló elvárást sulykolt belénk: ez a „frissesség-kultusz”. Míg régen természetes volt, hogy télen elvagyunk a savanyított káposztán és a gyökérzöldségeken, ma már elvárjuk, hogy januárban is roppanós maradjon a spanyol paradicsom, a péksütemény pedig még este hétkor is meleg és puha legyen a polcon. Ha már kicsit megpunnyadt, vagy ráncos, vagy nem ropog, úgy megy a kukába.
Sok helyről hallom egyéb munkáim során, hogy a tegnap készült ételt már sokan nem eszik meg, a holnap lejáró termék is a szemetes martaléka. Bár a „frisset enni” egészségügyi szempontból pozitív hívószó, a nagyüzemi fogyasztásban ez az egyik legkárosabb ideológia. A frissesség ma már egyet jelent a vizuális tökéletességgel. Csak az a zöldség „jó”, ami egyenes, fényes és foltmentes. Ez oda vezet, hogy a megtermelt élelmiszer közel 30 százaléka el sem jut a polcig, mert „nem elég szép” a szemünknek.
