Már vagy egy hete, de lehet az kettő is, csak a mamára gondolok mindig, meg-megállva - juthatnának eszembe akár a legnagyobb magyar sorai május első vasárnapjáról. És nem is állnék messze a valóságtól, hiszen a mama már aggódik nagyon, hazamegyek-e még ebben az életben Szarajevóból, mit csinálok itt egyáltalán, ki főz rám, ki mos rám, és különben sem mentem még választások után világgá (régi és eredményfüggetlen elhatározásból elrugaszkodva nagybeteg hazámból), hogy egyrészt számot vessek az elvégzettekkel, (miszerint mindent elmondtam már az én kedves olvasóimnak, és vajon van-e élet a mindenen túl), másrészt olyan helyen legyek, ahol a többségi muszlim kultúra megfér az ortodox és a római katolikus kereszténnyel, vagyis elvan a bosnyák a szerbbel és a horváttal, és hogy ez mennyire megnyugtató nekem. Harminc éve ugyan még ölték egymást, de a nacionalista-szuverenista politikusok akarták így, nem a sok civil, akinek a mamája nem szeretné, ha a bekötött szemű fiát fejbe lőnék teátrálisan (vagy bárhogy), ahogy ez történt a Fidesz választási videójában.
Egyszer ki kellene mondani végre (felcímkézve a NER-t annak, ami), hogy akinek a mellkasára ülnek a hatalmasok, annak rengeteg joga van édesanyázni, bár esztétikus és bájos elfoglaltság az édesanyázás ettől még nem lesz. De
a rezsim is magasról tett az esztétikára, még anyázott is.
Miközben a hatalmasok anyázása életveszélyes egy szilárduló autokráciában. Nemde, Takács Nyolcmilliárd Péter úr? Németh Hazudós Balázsnak is meg kellene követnie a népét a hazaárulózás, háborúpártizás miatt, és akkor egyetlen kerékpáros sem lenne irigyelt hős, aki elküldi őt a kurva anyjába.
Innen szép nyerni. Addig is minden anya kapja ugyanazt az elismerést és figyelmet, akár egyszülős vagy nagy-, akár mozaik- vagy meleg családban szereti a gyermekét.