Egy héttel a NER-váltó szavazás előtt a fény városában, Párizsban jártam. Bódultan kerestem Ady lábnyomait a Gare de l’esten pályaudvara környékén, Mimi és Rodolfo létezésének bizonyítékait kutattam a szerelmesek falánál, a Montmartre-on, és esküszöm, láttam a csuklyájába burkolódzó Anonymust az egyik kávézó teraszán, a Notre Dame-ban pedig Jean Marais alakjában tűnt fel a lassan, de biztosan újjáépülő torony őre. Szitáló esőben hömpölyögtem a Szajnán, Párizs jelképe, Eiffel vastraverze felé, hogy feljutva a tetejére, beláthassam kamaszkori álmaim legszebb városát. A párizsi tartózkodás harmadik estéjén, családi körben néztem meg a Tavaszi szél című, Magyar Péterről készült dokumentumfilmet. Tartalmán túl, már csak azért is kíváncsi voltam a filmre, mert készítői, a JUNO11 két, a filmszakma iránt elhivatott tulajdonosa, Sümeghy Claudia és Topolánszky Yvan Tamás, az elmúlt években jobbnál-jobb, nagyhatású filmeket forgalmazott, illetve készített, és terített a hazai mozikban, például a Dalai Lámával forgatottat.
Bár álomutazáson voltam, a film láttán mégis azt akartam, hogy most, azonnal legyek otthon, hogy még az emléküket is mindörökre eltöröljem a tizenhat éve nyakunkon élősködő bandának. Az április 12-i méltó revans után kicsit lehiggadva, megtapasztalva a külföldön élő magyarok igyekezetét, hogy leadhassák szavazataikat, azon morfondíroztam, ha engem, a pár napig önszántából külföldön turistáskodót ennyire szíven ütött a messzeségben a magyar történet, ami a jövőnket jelentheti, vajon mit érezhetnek azok, akik hosszú évek óta, különböző kényszer miatt töltik a mindennapjaikat hazájuktól távol? Autentikus válaszért erről kérdeztem a legközelebbi távolságban, a Bécsben élő magyarokat. Miért éppen Bécs?
Blaskó Katalin tanár, a Bécsi Egyetem két intézetében, a magyar tanszéken és a nyelvi lekotráson tanít. Huszonhat éve él az osztrák fővárosban. „A Debreceni Egyetemre jártam, ott ismerkedtem meg a volt férjemmel, aki osztrák vendégtanárként érkezett oda. Családot alapítottunk, és amikor lehetőség nyílt rá, megpályáztam a Bécsi Egyetem magyar lektori állását. Eredetileg három évre jöttem ki a családommal, de „elfelejtettünk“ hazamenni. Ez a választás egészen más volt, mint a 2022-es, lehetett érezni, hogy ez akár sorsfordító is lehet. Én otthon, a Borsod 6-os körzetben szavaztam. Tokajban születtem, oda járok haza, ismerem ott az embereket. Már szerdán hazautaztam, több ismerőssel találkoztam, beszélgettünk, és érezhető volt, sőt, a legtöbben ki is mondták, hogy változást szeretnének. Az érdekes ebben az, hogy az egy nagyon fideszes környék volt, de azon a három napon éreztem, hogy valami megfordult. Ott szavaztam, és onnan indultam vissza Bécsbe. Útközben a választási eredményeket hallgattuk, és az első részeredményeknél én is megijedtem, de szerencsére, mire a Schwedenplatzra értem, már éppen jöttek a jó eredmények. A választás előtti napokban komolyan féltem attól, hogy valami még történni fog, akár erőszakos dolog is, mert Orbánék nem tudják elengedni a hatalmat. Számomra még most is meglepő, hogy demokratikus választással legyőzhetők voltak. Magyar Péter transzparens döntései, a miniszterek kinevezései és a mögöttük álló szakemberek garanciát jelentenek arra, hogy jól döntöttünk, hogy jó irányba indul Magyarország. Azt is remélem, hogy persze törvényes úton, de el fogják számoltatni azokat, akik ebbe a rettenetes gazdasági és mentális válságba sodorták az országot.”
Dés András jazz-zenész 2018-ban költözött ki feleségével, az ékszertervező Dórával, és két gyermekükkel Bécsbe. Aggasztotta őket a politikai irányvonal, azonkívül munkájukban is előrelépés volt az országváltás. „Mi hazautaztunk a választásra, amin immár hárman szavaztunk, mert az idősebbik gyerekem is szavazókorúvá vált. Estére haza kellett jönnünk Bécsbe, a nagy győzelmi eufóriát már itt éltük át. Sajnáltuk nagyon, hogy nem lehettünk részesei az örömmámornak – fantasztikus volt látni a Budapest utcáiról érkező videókat. Nem vagyok orákulum, de nem ért váratlanul a Tisza győzelme, valahol mélyen éreztem, hogy ez lesz a választás végkimenetele. Hetek óta a fölényes győzelemre számítottam, nem tudom megmondani, miért. Benne volt a levegőben.
A gyerekekkel is szoktunk a politikáról beszélgetni (persze nem olyan intenzíven, mintha folyamatosan Magyarországon élnénk) így ők is tisztában vannak a történésekkel. Jó lenne, ha a pattanásig feszített idegszálak kicsit megnyugodhatnának végre és lenne idő a történtek feldolgozására. Lesz min dolgozni, hiszen az elmúlt évek pusztítása felmérhetetlen - és itt jóval több, mint 16 évre gondolok, hiszen Orbán és a Fidesz félelemre és gyűlöletre építő politikája nem 2010-ben kezdődött. A magyar gazdaság, egészségügy, oktatás rendberakásán túl legalább akkora feladat lesz a társadalom lelkének meggyógyítása, a bizalom és a párbeszéd visszaépítése. Ehhez óriási szükség lenne a hihetetlen zaj mérséklésére. Igyekszem minél kevesebb időt tölteni a közösségi médián, de a választások környékén nem bírtam ki, hogy ne nézzek rá néha, sok újságcikk is oda irányított. Ijesztő, hogy nagyon sokan érzik a kényszert, hogy azonnal véleményt formáljanak, sokszor félinformációk alapján, az események és tények mélyebb ismerete nélkül. Olyan jó lenne, ha az emberek picit lassabban, több önreflexióval és türelemmel kommunikálnának. Reménykedem, hogy szép lassan lecsillapodnak majd az indulatok és Magyarország újra egy olyan országgá válhat, ahol a közélet nem méreg lesz és a politika nem szitokszó."
