Miközben a Kalpana kerékszög módban haladt a hús mélyén, Julia a másodpilóta székében ücsörgött, és felhúzott térdére támasztva egy gyűrött papírkönyvet olvasott. Húsz óra telt el a makrofág támadása óta, és mostanra már közel jártak a karneusz külső hámrétegébe vájt bányászváros, Harapás főbejáratához.
A négyéltű orrában pörgő függőleges körkés zümmögve hasította a húst, a törlőlapátok hajszálerekből kifröccsenő vérpermetet kentek szét, majd töröltek le az ablakról. A tetőmodulból kinyúló robotkarok újabb és újabb, teleszkópos húsfeszítő rudakat helyeztek ki: szakadtak az inak, fröcsögött a vér, ahogy szétnyílt a hús. Közben a hátsó robotkarok begyűjtötték a maguk mögött hagyott feszítőket, és az oldalsínekben visszacsúsztatták azokat a Kalpana elejébe.
Julia a pilótaszékben ülő Lee Qvegre pillantott.
Tagbaszakadt társa mereven markolta a kormányt. Általában akkor vezetett így, ha álmos volt, és nagyon próbált koncentrálni. Vaskos karján már megereszkedett a bőr, a testét ruhaként borította be az űrhajók, bolygók és tradicionális, indonéz maszkábrázolások megfakult tetoválásainak kaotikus montázsa.
Julia testén csak egyetlen tetoválás virított: a bal csuklójától induló, girbegurba tövisinda-motívum egészen a nyakáig felnyúlt. Még tizenévesen csináltatta, de évtizedekkel később már megmosolyogta önnön kölyökénjét, aki annyira mély értelműnek gondolta, hogy egy ilyen tetoválással jelzi másoknak: vigyázz, tüskés vagyok. Ettől még szerette, mert emlékeztette rá, hogy honnan küzdötte fel magát idáig.
Kisimított egy szamárfület a könyvből, és megpróbált tovább olvasni. A Hozzátok haza Ninát egy keserédes felnövéstörténetet mesélt el, és közben megidézett egy sor múlt évezredi nagyregényt is. Még tizenévesen olvasta először, és akkor könnyen azonosult a szabadságáért lázadó és a családjától megszökő Ninával.
Qveg feje megbicsaklott a fáradtságtól, és ahogy felriadva megrántotta a kormányt, a Kalpana nagyot döccent.
Julia összecsukta a könyvet.
– Cseréljünk.
– Nem kell – morogta a férfi, és megropogtatta az ujjait. – Mindjárt kiérünk a Gégébe. Erre a pár kilométerre már mindegy…
– Ne vitatkozz! Elaludtál. – Kifordult a székével, és kicsatolta magát. – Gyerünk!
Helyet cseréltek, Julia közben hátrapillantott a pilótaülés mögötti, hátradöntött támlájú széken szendergő Elishára. A lány dióbarna haja az arcába omlott, és nyugtalan álmában össze-összerezzent, akár egy kóbor kutya.
Julia beállította az ülését, és közelebb húzta magát a kormányhoz.
Qveg pillanatok alatt elbóbiskolt, de a hortyogása legalább Juliát ébren tartotta. A húsban íratlan szabály, hogy még robotpilóta használata közben is valakinek éberen felügyelnie kell a haladást. A robotpilóta ugyanis nem mindig tud hatékonyan és gyorsan reagálni a vészhelyzetekre, pláne azokra, amelyekre nincs beprogramozva. Idebent pedig szinte csak nem várt helyzetek adódtak.
Fél óra is eltelt, mire a körkés végre üresre futott, és a négyéltű kibújt a támrudakkal kipányvázott, kivilágított Dreyfus-főfolyosóra.
Julia bevonta a fűrészkést, és felgyorsított. A vegyszerrel elölt húsfalakat szétfeszítő gyűrűpántok lámpáinak fénypászmái egyhangú monotonitással suhantak el a fejük felett. A Hadész-tárna felé vezető elágazása után nem sokkal megelőztek két, friss hússal megrakott hűtőkamiont, néhány kilométer múlva pedig beértek a Gége szürke betonkéve alagútjába.
Julia átpöccintett egy kapcsolót, és behúzta a kerékszögeket. Közeledtek a civilizációhoz, már ha Harapást, a karneusz kérge alá vájt üszökvárost annak lehetett nevezni.
Qveg a bóbiskolásból felébredve az elmekonzoljával rákapcsolódott a helyi hálózatra, és ujjaival a térdén dobolva lekérte a friss híreket.
– Megjöttek az új csillaghajók – dörmögte.
– Egy héttel korábban?
– Úgy tűnik. A Csillagevő és a Berkenbosch. Ráadásul egy csomó venprós érkezett rajtuk: bürokraták, cégkatonák, katonai robotok. – Meglepetten felpillantott. – És jött velük két Venter is.
– Kicsodák? – kérdezte meghökkenve Julia.
– Daria Venter és Yis Venter.
– Yis Venter? Abram ideküldte a kicsi fiát? És Dariát? Mit keresnek itt? – Nem értette, mi ez az egész. Nem jelezték előre, hogy jönnek, pedig ha időben tudta volna, ünneplőben várja őket, ahogy egy állomásigazgatóhoz illik. Megrázta a fejét. – Ez nem csak protokoll-látogatás.
– Akkor micsoda? – hajolt előre kettejük között Elisha. – Valami ellenőrzés?
– Daria mindig is Abram Venter buldogja volt, szóval, igen, nagy eséllyel tényleg ezért jött. Lehet, hogy Abram kiszagolt valamit? – Julia rálépett a gyorsítópedálra. – Mielőbb vissza kell érnünk a Sarlóba! Már biztosan megkezdték az átszállást. A francba! Pont most kellett idetolniuk a képüket!
A Gégealagút főkapuján át bezsilipeltek Harapás hermetikusan elzárt oxigénlégkörébe.
A kapu két oldalán beindultak a vizet és mosószert spriccelő pörgőkefék, amelyek lemosták a Kalpana törzsére rászáradt vért és húscafatokat, aztán a négyéltű áthaladt a fertőtlenítőhengeren, amely vegyszerrel permetezte végig a jármű minden szegletét.
Az őrök tisztelegtek, és egy pillanatra összenéztek, amikor meglátták, hogy Julia vezeti a négyéltűt. Tudta, hogy pletykálnak a háta mögött, amiért rendszeresen kijárt a Harapásból, és saját maga is elvezetett egy robusztus Maelstrom 4000-est, de ismerték a múltját, és emiatt legalább a hús mélyén tisztelték.
Ő is rácsatlakozott a hálózatra, és a tarkójában viselt amicus elmekonzoljára azonnal letöltődtek az elmúlt hét üzenetei. Jaroslau Farland, a pénzügyi igazgató csak az elmúlt két órában tucatszor kereste, de maga Daria Venter is két rövid üzenetet hagyott az érkezésükről. Az előző napok céges üzeneteivel nem is foglalkozott.
– Tedd ki a megkülönböztető jelzést – szólt oda Qvegnek –, és rendelj egy különliftet! Mielőbb ki kell érnünk a Sarlóba! Talán nem késsük le az érkezést.
A kivilágított úton egy bányászkonvoj haladt el velük szemben: elöl két Maelstrom 3300-as, majd egy orsóorrú, lánctalpas húsfúró, mögöttük bányászokkal tömött teherbuszok, a végén pedig három hűtőkamion dübörgött.
Julia felgyorsított. Lefelé suhantak a Spirálút repedezett aszfaltján, egyre mélyebbre a sok ezer ledlámpa fényében úszó Harapás torkába. Kék villogójuk pulzálását észlelve a húsbányászjárművek azonnal félrehúzódtak.
A konténerváros a henger alakú lyuk alsó harmadában terpeszkedett. Minden szürke és vörös volt: szürke, mert a katlan elhalt húsfalait hajdanán vegyszerekkel locsolták, hogy a szövetek elhaljanak, majd megszikkadjanak, és vörös, mert Harapás közepén egy hatalmas folyadékmeder állt, a Vámpír-tó, amelybe egy közeli érből idevezetett csatornarendszeren a dobbanások időszakában ömlött a friss karneuszvér, amit aztán kanálisokban szűrő-erjesztő tartályokba tereltek. A vaskos csővezeték a mennyezetről rozsdabarna fémkígyóként tekergett alá, a tó felett kiszélesedő szájából most is fröcsögve bugyogott a habzó vérfolyam.
Az idebent dolgozó munkáskasztok csak ritkán vegyültek egymással.
A húsbányászok többnyire a kocsmák teraszán kártyáztak, és a karneusz mélyéről szóló rémtörténetekkel szórakoztatták egymást, frissen mosott, mégis mindig vérfoltos overalljaik lámpaoszlopokra feszített köteleken száradtak. A lejtős út mellett kétoldalt sorakozó, lelakott lakókonténerek mellett pihenőidejüket töltő rakodómunkások műanyag tányérokból krumplis karneuszpörköltöt kanalaztak és söröztek. A hűtőkamionok sofőrjei ritkán távolodtak el a parkolókban pihenő, utánfutós monstrumjaiktól, és egykedvűen várták a következő műszakot. A hentesek drága, minőségi húsokat porcióztak lézerrel élezett késeikkel, míg a karbantartók többsége inkább a hűtőkamrák, a húsfeldolgozó szalagsorok és a járműcsarnokok mélyén érezte jól magát, ahol az olaj meg a gépzsír szaga elnyomta a hús és a fertőtlenítő bűzét.
Julia hiába kérte számtalanszor, a VenPro és Abram Venter az itteni körülmények javítására csak tessék-lássék akart költeni. Leginkább semennyire. Hiszen így is terven felül teljesítettek.
A Kalpana leért Harapás aljára, végigrobogtak a várost kettészelő négysávos főúton, elhaladtak a Nemzetközi Kutatóközpont laborkomplexuma mellett, majd lefékeztek a gyökérlifthálózat előtt, ahol már várta őket egy VenPro-emblémás, fekete limuzin.
Julia intett Qvegnek, hogy vigye a négyéltűt a garázsba, és vizsgáltassa át, aztán Elishával bepattantak a limuzinba.
Mit akarnak itt a Venterek? – tépelődött Julia, miközben a sofőr bekanyarodott a liftfülkébe.
Rossz érzés kerítette hatalmába.
Hús-vér találkozás
A szerző az Ünnepi Könyvhéten június 13-án, szombaton dedikálja könyvét 14 órai kezdettel a Vörösmarty téren, az Agave Könyvek 61-es standjánál.
