A bőség zavarát feloldandó Szávoszt Katalinhoz fordultam segítségért. Mert a további relikviákról – gyári és családi fotók dús szakállal, széles karimájú kalapban, garabonciás köpenyben a gyáralapító, egy másik képen tornasorban, mint az orgonasíp, matrózblúzosan, rakott szoknyácskában vagy rövidnadrágban az utódok – még nem is szóltam. Katalinnal hosszú éveken át naponta találkoztunk, de összesen egy mondatot nem beszéltünk. Ugyanabban a házban laktunk, csak valahogy nem lettünk bemutatva egymásnak, udvariasan biccentettünk, ennyi. A házbéli öregasszonyok azt suttogták, hogy valami „művészféle”. Nem volt alaptalan a pletykálkodás, de az csak jóval később, egy vernisszázson derült ki, hogy a csinos szomszédasszony Ferenczy Noémi-díjas keramikusművész, az Iparművészeti Főiskolán Schrammel Imre tanítványa, később maga is ott tanított. S hogy a kör bezáruljon, az utóbbi évtizedekben a Herendi Porcelángyárban tervezett és dekorált.
Lírai tárgykollázs
Ritka szerencsés randevú tehát a Zsolnay-örökség és Herend egyik újkori mester asszonyának egymásra találása, hiszen Katalin azonnal igent mondott kérésemre. Találkozott még ő is az adományozó és szakértő Zsófiával, hogy a tárgyak lelkéről faggassa, s hogy minél többet megtudhasson egykori tulajdonosaikról. Ezt követően visszavonult alkotói magányába, majd 2010 késő őszén megcsörrent a telefonom: jöhetek a Krúdy-ház közeli óbudai műtermébe, elkészült a Zsolnay-hungarikon, vagy ahogyan ő határozta meg sajátos műfaját, a „lírai tárgykollázs”.
Ilyenkor újra én következem, a mindig kellemes bizsergéssel járó felfedezés-megszerzést, majd felkérés-megbízást követően másfajta izgalom vár; meghatározni a tárgyak „pedigréjét”, valamiféleképp dokumentálni a művek születését, s a lehető legpontosabb provenienciát nyújtani az érdeklődőknek (nem utolsósorban persze önmagamnak). Végül pedig mindezt papírra vetni az író, gyűjtő, szerkesztő azonosságának köszönhetően egy Tarján Tamás által „tárcanovellamemoárnaplóként” aposztrofált, részemről mindenképp élvezetesnek szánt műfajban. Erre most nem kerül sor. Az ok egyszerű: valaki már jobban megírta előttem. Az alkotó felkérésére ragadott tollat Fekete György, hogy Találkozni sohasem késő címmel szóljon Zsolnayról, Pécsről, Szávosztról, érintésről és küldésről. Feketével szemben árnyaltan szólva is mindig voltak fenntartásaim, mindez nem akadályoz meg abban, hogy mélységesen egyetértsek az általa leírtakkal, s ne tegyem könnyedén magamévá gondolatait. Illetve most már az olvasókévá is, hiszen osztom a szerző véleményét, amely szerint a kétezer éves Pécs újkori történetében a mai napig „a falak közt tanyázik Zsolnay Vilmos, a legendás család, a mágikus kémikus, és szikráznak az eozinos kerámiacsillagok”. Tapintható valóságról ír a baranyai megyeszékhely kapcsán Fekete, s Beethoven, Csontváry, Babits és Makovecz alakját megidézve jut el Zsolnayig: „Ők négyen s még több tízezren a történelem folyamán megbízásra dolgoztak. Érintésre. Az érintés tehát a küldés semmihez se hasonlítható, gyönyörű gesztusa, a küldő nagyvonalúságából. Így lesz a művész társtervezője a Teremtőnek.”
Ébredező mediterrán
A tapintható valóságot zsigerileg érzem én is, a város okán szólnom kell „másodlagos lokálpatriotizmusomról”, pesti születésűként pécsi elfogultságaimról. Egy hatvanas évekbeli osztálykirándulás jóvoltából vetődtem el először az öt torony városába, meglátni és megszeretni elegendő volt egyetlen korty az eozinmázas, emblematikus Zsolnay-kút vizéből, a panoráma a tévétoronyból, egy őszi barangolás az avar borította Tettyén, vagy Magyarország leghangulatosabb tere, a Széchenyi látványának beszippantása a dzsámi előtti lépcsősoron ücsörögve. (Pláne amikor kiállítás nyílt a Hungarikon-gyűjteményből a sarki bemutatóteremben.) A sorakozó emlékek finoman rakódnak egymásra, akár a festékrétegek; a Káptalan utca egymásba érő múzeumházai, kilátás a Kikelet kertjéből – szinte várom, hogy a hegyi szerpentinen megjelenjék a Meseautó, hiszen a harmincas években itt forgatták a filmet –, lábam alatt pedig A növekvő város. (Ez az utalás – sajnos – talán a helyieknek sem teljesen egyértelmű: 2010-ben Pécs Európa kulturális fővárosa volt, ebből az alkalomból mutatták be Gellér B. István A növekvő város című zseniális szemfényvesztését.)
Ha Pécsre gondol – írja Szávoszt munkájáról Fekete –, lelki szemei előtt a Zsolnayak kezdenek tüsténkedni, a nevezetes fünfkircheni polgár, apa, férj, vállalkozó, feltaláló és menedzser, akinek egész életét az anyaföldben szunnyadó csodák lehetőségeinek kibontása szívta fel. „Amikor pedig a kép közepén lelépcsőznek a színes, mázas mozaik mintalapok, épülni kezd a voltnak az emlékmű-lehetősége, amiből remélhetőleg hamarosan kibontakozhat a van létjogosultsága, mert ebből virágozhat ki a lesz tarka csokra ismét.”
Nem érzem erőszakoltnak az áthallást a „volt, van, lesz” fejtegetés és Máté Péter emlékezetes dala között: „Múlt, jelen s jövő szól hozzám: Ez itt az én hazám…” Már csak azért sem, mert a hetvenes években betévedtem a híres pécsi hotel, a Palatinus bárjába, ahol rajtam kívül csak a zongorista tartózkodott, s játszotta az azóta klasszikusokká nemesedett szerzeményeit. Jó negyedszázad múltán a helyszín a szálloda éttermének az utcafrontja volt, az időpont úgy hajnali három, a zongora körül hölgykoszorú, csupa dalos pacsirta, köztük Kossuth-díjas művésznők, lehet rendelni, a billentyűk egykori királya, Gyarmati István minden számot ismer. Ez már a POSzT-korszak: kétezertől minden júniusban emlékezetes tíz nap. Ébredező mediterrán kisváros álmossága, dolce far niente a Király utcában, teli teraszokkal.
És akkor a gasztronómiáról még szó sem esett. Életünk legfinomabb lecsós libamáját fogyaszthattuk Venczel Verával és Udvaros Dorottyával a legendás vendéglős, Scheffer Ferenc jóvoltából. A legendás jelző Scheffer esetében nem szédelgő feldicsérés, nála már akkor egymásnak adta a főzőkanalat Bodrogi Gyulától Balikó Tamásig, Csurka Lászlótól Kaszás Attiláig minden, konyhában valaha megfordult színész, amikor még nem volt divat a kollektív főzőcskézés, és nem minden második tévécsatornán celebek cuppogtatták a cupákot. Az örökösen telt házas gasztrofesztiválnak szomorú esemény vetett véget, a népszerű főszakács egészen fiatalon elvesztette fiát, gyermeke emlékét megőrzendő szólal meg az az orgona, amelyet Scheffer Ferenc ajándékozott a Kodály Központnak.
Párizs és a porcelánfajansz
Kicsit tovább időztem a színház és a finom falatok világában, nem véletlenül. Nekem Pécs így kerek. Zsolnayval, szerelemlakatokkal, a Nádor megújulásának örökös reményével és a színházi évad csodálatos záróeseményével. Kezdve attól, amikor az első évben Székhelyi Jocó szimbolikusan elásta a csatabárdot, egészen addig, amíg majd húsz év után a Pécsi Országos Színházi Találkozó mindenese, Jordán Tamás egyetlen nyisszantással le nem zárta az évadot. Ennek a mozdulatnak minden évben egy kedvenc nyakkendője esett áldozatul. A POSzT pedig Vidnyánszky Attilának és csapatának. Azt a varázslatot, amit a szakma hosszú évek alatt megteremtett magának és a színházrajongóknak, nekik viszonylag rövid idő alatt sikerült lerombolni, ellehetetleníteni, megszüntetni.
De vissza a Zsolnayhoz. Kiváló idegenvezetőnk akadt a Zsolnay negyed házigazdájának személyében, a csembalista és jazzvirtuóz, fesztiválszervező és színidirektor, csángó népzenegyűjtő és happeningharcos, zeneszerző és az utolsó reneszánsz polihisztorok egyike, egy szóval a „Mártapista” személyében. Nemcsak értő tárlatvezetésének köszönhető, hogy rózsaszínben láttuk a világot, hiszen „amikor a raktárépület hosszú, déli ablaksorán besütött a nap, még a levegő is rózsaszínnek látszott”. Az egyik unoka, Zsolnay Teréz emlékszik vissza e szavakkal a háromszáz harminc formát nyolcszáznegyven méretben őrző rózsaszínedény-raktárra. A másfél százada megkezdett pinkkísérletek különlegességei tárulnak szemünk elé, fényarannyal díszített vázáktól harmincliteres zsírosbödönökig. A szomszédvárban Zsolnay aranykora címszó alatt egy fiatalon Amerikába emigrált mérnök szenvedélyes megszállottságának eredményeként a nyelvtörőnek sem utolsó Gyugyi-gyűjteményt, a historizmus és a szecesszió legszebb Zsolnay-emlékeit tekinthetjük meg. Csak értetlenkedhetünk, hogy ezek a porcelánínyencségek milyen megfontolásból lettek óvva oly sokáig a hazai tekintetektől, hiszen a nagyvilág már az 1873-as bécsi, majd az 1878-as párizsi világkiállításon felfedezhette őket. Mi több, utóbbin Zsolnay Vilmos a porcelánfajansz feltalálásáért nagydíjat kapott, később a francia Becsületrend lovagja lett, és a Pécsett született, ott elhunyt és eltemetett keramikusművész-feltaláló-nagyiparost a város díszpolgárává választotta.
Szelíd késztetésként határozza meg méltatásában Fekete György Szávoszt Katalin lírai tárgykollázsát, s úgy hiszem, e késztetésre válaszul mindannyiunkban ott a befogadókészség, a kíváncsiság, a nyitottság, ezúttal nemcsak az újra – hanem a régire is.
Csak finoman, óvatosan, semmi elhamarkodott mozdulat – elvégre porcelánok közt vagyunk.
