Zsolnay és a kemencelapát

A Hungarikon-gyűjteményben több lapát is szerepel. Kovács Katié, Storcz Botondé, Wichmann Tamásé, a legbecsesebb azonban – elnézést kérve a kajak- és kenukirályoktól – egy vasból készült, alig harminccentis, leginkább Poszeidón szigonyára emlékeztető rozsdamentes kemencelapát Zsolnay Vilmos hagyatékából. Köszönet érte az ükunokának, a kiváló memóriájú és hasonló mesélő kedvű hagyományőrzőnek, Mattyasovszky Zsolnay Zsófiának. A családi emlékek között található még kalaptű és zsabó, puskagolyóval átlőtt lópokróc, tervezőceruza és eozinmázas lapocskák, melyeknek fényét éppúgy megcsodálhatjuk polgári otthonok becsben tartott vitrinjeiben, mint Lechner Ödön, Steindl Imre vagy Schulek Frigyes épületein, kiváltképp naplementekor.

Kalaplengetés Garas Dezsőnek

Látszólag jelentéktelen cetli. Vagy inkább kincset érő? „Ez alatt voltam én Minarik.” Aláírás: Garas Dezső. A firkantáshoz kalap is tartozik, immár a Hungarikon-gyűjtemény becses darabja. Minarik Ede, a megszállott mosodás védjeggyé vált fejfedője – a selyembélés kalligrafikus logója szerint az 1850–ben Harman és Son által alapított üzletből származik Londonból, esetleg Sugár és Barnától a Teréz körút 6. szám alól - a múlt századelő kávéházainak Thonet-fogasain tucatszám sorakoztak hasonlók. De ebből csak ez az egyetlenegy létezik, ezt viselte Garas a Régi idők focijában. (Köszönet Sándor Pálnak. Filmért is, kalapért is.) Az eredetigazolásért pedig Garasnak. Nem a nevének alákanyarítása volt enyhén frusztráló, hanem maga a szituáció.

Körülírt terület, avagy Faludy botja Madarassy szobrában

Ráunván a mellékvágányokra, felcsaptam a telefonkönyvet: Radnóti Miklósné, 1055 Jászai Mari tér 4., 349-2282. Én döbbentem meg a legjobban, amikor Gyarmati Fanni, alias Fifi néni szólt bele a készülékbe. (2009-et írtunk ekkor.) Egyébként nem róla lesz szó az alábbiakban, hanem egy másik Fanniról, mondhatni – ha már irodalom – Fanni(k) hagyományairól. Továbbá két költőóriásról, akik mindketten a múlt század első évtizedében születtek, de az egyiküknek mindössze 35 év jutott, míg a másiknak csaknem háromszor annyi. Radnóti Miklós és Faludy György – akár fordítva is alakulhatott volna sorsuk.

Amerigo Tot három pici almája

„Ha a Mindenható szobrásszá változtatna, Arp szemét kérném tőle, Moore rajzkészségét, és azt az erőt, ami Tot hüvelykujjában van” – mondta Pablo Picasso, miután jól elkvaterkáztak Amerigo Tot római műteremotthonában. A Via Margutta 7. szinte zarándokhelye volt a hatvanas-hetvenes évek kulturális-társasági krémjének, egymásnak adta a kilincset Alberto Moravia és Federico Fellini, Salvador Dalí és Marcello Mastroianni. Akkoriban már az olasz főváros művészeti életének megkerülhetetlen alakja volt a Maestro. Még fiatalon elnyerte az olasz képzőművészeti nagydíjat, a Rómába érkezőket a Termini pályaudvaron az ő homlokzata fogadja, a nevéhez fűződik a Goldoni család síremléke a Vatikánban pedig a Magyarok Nagyasszonya-kápolna domborműve is.