Nem tudom, milyen érzés lehetett úgy ülni a díszpáholyban, az ő nagy buliján úgy, hogy messze nem róla szólt a régóta várt esemény. Nem ő volt a tizenkettedik játékos, az öreg „cselkirály”, akinek minden mozdulatát, elejtett taktikai megjegyzéseit élénken taglalja a fél világ. A sajtó persze foglalkozott vele most is. A Bloomberg például azt hangsúlyozta a maga elemzésében, hogy a grandiózus BL-finálé eredetileg a sportág egyik legnagyobb globális mecénásaként kellett volna ünnepelnie Orbán Viktort a 620 millió dolláros szuperstadionban. Ehelyett valami egészen másnak a szimbóluma lett: az állami szubvenciókra és a csókosok kapitalizmusára épülő egykori rendszer arcaként jelent meg, melynek nem kevésbé grandiózus számláját most a lakosságnak és az új kormánynak kell rendeznie.
A megálmodott döntő a bukott kormányfő sportpolitikáját és persze ennek örvén nemzetközi tekintélyét koronázta volna meg, és fontos helye lett volna a politikai örökségében is, hiszen megint „vendégül” látta a fél glóbuszt. Csakhogy a magyar választók másként határoztak, úgy is fogalmazhatnánk, hogy beleköptek a levesbe, ezért, emelik ki a külföldi lapok, a show-t és a vágyott elismerést a célegyenesben elorozták tőle. Nem kicsit, hanem teljesen. A budapesti döntőre pár év múlva talán csak a legfanatikusabbak emlékeznek majd, hiszen sem a pályán, sem azon kívül nem történt semmi kivételes.
A szürke birkózást most alig dobta fel valami tetszetős. Persze a foci még javíthat (akár már most nyáron a vébén), ám Orbán ezentúl már végképp csak a pálya széléről kiabálhat be. Bár köztünk szólva én jobb szerettem volna, ha a megint láthatom, hogy vesztesen vonul le a gyepről egy újabb zakó után.
Maradt neki a teljesen céltalan, múltba révedő álmodozás, amelyet oly pontosan fejezett ki a döntőn tett megállapítása is: az az egyetlen gyengesége a Puskás Arénának, hogy kicsi! „Sosem szabad kishitűnek lenni, nyolcvanezrest kellett volna építeni”, tette még hozzá, hiszen így még több hasonló eseménynek adhatott volna otthont.
Jellemző módon arra nem tért ki, hogy mi lett volna a monstrummal a fesztív rendezvényeken kívül. Az év többi napján ugyanis nem kevés adóforintból kellett volna fenntartani, hiszen a hazai bajnokság már évtizedek óta nem termel ki olyan rangadókat, amelyek akár a töredékét megtöltenék. Talán a nemzetközi meccsek, már ha a válogatott megint hoz néhány vigasztaló eredményt. Így a nyolcvanezres stadion is azt szolgálta volna, mint megannyi hasonló, túlálmodott objektum: elfedi a kínos hétköznapokat a pillanatnyi ünnep hangulat révén.
A meccsnek vége, a szurkolók elvonultak, a rajongás hullámai is lecsengenek lassan. És miközben fél éve még azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy Trump módjára a stadion is felveszi Orbán nevét, most elégedetten nézhetjük a vezérlő tábornok hűlt helyét a páholyban. Tán még fizettem is volna a látványért. Az üres szék, ahogy annak idején a Duna tévé műsoron kívüli akváriumhalai, megnyugtatólag hatna rám. Mert semmi sem örök. Még a fociban sem.