A képregény manapság szinte reneszánszát éli, és valljuk be, valóban izgalmas műfaj, hiszen mind papíron, mind pedig képernyőn remekül mutat. Amikor a képregényre globális popkulturális jelenségként gondolunk, agyunk szinte automatikusan a 20. századi amerikai lapkiadást, a színes vasárnapi mellékleteket vagy a feszülős ruhás szuperhősöket hívja elő. Máris elindul a gondolatunkban a Marvel kontra DC harc, de a képregény mint olyan már sokkal, de sokkal régebb óta a művészetünk része. Kevésbé él a köztudatban, hogy a szekvenciális vizuális történetmesélésnek, azaz a képregénynek létezik egy mélyen gyökerező, ízig-vérig közép-európai és specifikusan magyar fejezete is. Ennek a fejezetnek a bölcsőjénél pedig nem más bábáskodott, mint a 19. századi magyar próza fejedelme, a nemzet nagy mesemondója, Jókai Mór.
Imádom a klasszikus magyar irodalmat. A többi között kedvencem az Aranyember, és ennek olvasása és némi háttértanulmány nézegetése közben bukkantam egy talán kevésbé ismert tényre. Jókai és a korai magyar képregény kapcsolata nem puszta lábjegyzet a kultúrtörténetben, sokkal inkább egy olyan zseniális médiatudatosság bizonyítéka, amely megelőzte a korát. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc utáni politikai elnyomás, a cenzúra és a fásultság idején
Jókai felismerte, hogy a nemzethez nemcsak monumentális történelmi regényeken, hanem a vizuális humor, a szatíra és az egymást követő képek nyelvén is szólni kell.
Ebből a felismerésből született meg a modern magyar képregény ősatyja, az élclapok világa. És egy igazán jó élcelődés akkor a legjobb, ha van hozzá vizuális megjelenítés, vagyis illusztráció.
Az 1850-es évek Magyarországán a Bach-huszárok világa és a merev bécsi cenzúra fojtogató légkört teremtett. A nyílt politikai diskurzus lehetetlenné vált. Jókai Mór, aki nemcsak íróként, de lapszerkesztőként és politikusként is kereste a nemzeti túlélés és a polgári fejlődés útjait, rájött, hogy a humor és a karikatúra olyan fegyver, amellyel a cenzorok nehezebben bírnak, viszont az olvasók szívébe könnyebben el lehet jutni általa. A nevetés fegyver, méghozzá a valóság elleni lehető legjobb védekezés. 1858-ban Jókai elindította az Üstökös című élclapot, amely a magyar vizuális kultúra és a korai képregény legfontosabb bázisává vált. Bár korábban is léteztek már kezdeményezések, mint a Lauka Gusztáv-féle Charivari (Dongó) 1848 nyarától, de az Üstökös volt az első olyan orgánum, amely rendszerszinten, tudatosan használta a képsorozatokat a történetmesélésre. És ez egy igazi fordulópont az illusztrációk történetében, hiszen itt már nem csak a szövegkiterjesztésekhez használták a képeket, hanem a szöveg és az ábrázolás együtt alkotta konkrét jelenetet vagy történetet.
Jókai nem pusztán a nevét adta a laphoz, ez volt az ő szerelemprojektje. Az ő lelkesedése volt az Üstökös motorja. Kitalálta a karaktereket, megírta a szöveget, a párbeszédeket.
De a kreativitása nem állt meg itt érdekes és különleges vizuális látás módjával közvetlenül instruálta a korszak legkiválóbb grafikusait. Az Üstökös lapjain a szöveg és a kép már nem egymástól függetlenül vagy egymás puszta illusztrációjaként létezett, hanem szerves egységet alkotott,tehát bátran kimondhatjuk, hogy az első magyar képregények itt születtek.
Jókai zsenialitása mellé kellett egy olyan vizuális tolmács is, aki képes volt a papírra vetett gondolatokat mozgásba hozni. Kellett egy igazi művészpartner. Ugyan Jókai kezdetben maga rajzolt, de az íráshoz nagyobb tehetsége volt, és ideje sem volt minden karaktert megfelelően kidolgozni, így szüksége lett egy grafikusra. Ezt a partnert Jankó János személyében találta meg. Jankó a 19. századi magyar karikatúra és grafika legtermékenyebb, szinte emberfeletti munkabírású alakja volt, akit méltán nevezhetünk az első igazi magyar képregényrajzolónak. Jankó és Jókai párosából születtek meg azok a visszatérő karakterek, akik a korabeli társadalom archetípusait testesítették meg. Ilyen volt például Sanyaró Vendel, a mindenkori kisember, a hivatalnok, aki a bürokrácia és a sorscsapások örökös áldozata, vagy Tallérosy Zebulon, a vidéki táblabíró alakja, akit Jókai később A kőszívű ember fiai című regényébe is átemelt. Ezek az alakok igazi karikatúraként szolgáltak az akkori hétköznapi embernek, egyek voltak a népből. Ezek a történetek úgynevezett „képaláírásos képregények” (text comics) voltak.
