Donald Trump Iránnal kapcsolatban lassan úgy viselkedik, mint az a vásári mutatványos, aki minden délután bejelenti: este nyolckor eltünteti az elefántot, majd nyolckor közli, hogy az elefánt ugyan még ott áll, de soha ilyen közel nem volt ahhoz, hogy eltüntesse. A béke Trump szerint megint karnyújtásnyira van, legfeljebb csak Teherán, Jeruzsálem, Bejrút nem értesült még erről. Az amerikai elnök ismételten arról beszél, hogy a megállapodás akár a jövő héten megszülethet, miközben iráni források szerint a közvetett tárgyalások éppen hogy megszakadtak az izraeli libanoni támadások miatt.
A módszer ismerős. Előbb jön a nagy bejelentés, aztán a „nagyon jó beszélgetésekről szóló” mese, végül pedig a kínos csend, amikor kiderül, hogy a másik fél egészen más filmet nézett. Trump régóta ingatlanügynökként kezeli a külpolitikát.
Csak az a gond, hogy a Közel-Kelet nem valamiféle golfklub, Irán nem kampánydíszlet, a Hormuzi-szoros pedig nem zárható és nyitható úgy, mint egy liftajtó Trump floridai rezidenciáján.
Az elnök otthon is egyre szűkebb pályán mozog. Nehéz elképzelni, hogy a novemberi félidős választásig látványosan feltornássza saját és pártja népszerűségét, különösen úgy, hogy a béke ígérete rendre gyorsan elpárolog. Őt ez persze csöppet sem zavarja. A republikánus előválasztásokon továbbra is olyan jelölteket támogat, akik MAGA-hűségből jelesre vizsgáznak, választási életképességből viszont olykor pótvizsgára sem engednék őket. Trumpnak azonban nem is az a fontos, ki képes a győzelemre novemberben, hanem az, ki tudja a leglátványosabban bizonyítani, hogy nélküle levegőt sem tud venni.
Így válik a párt lassan egyetlen ember tükörtermévé: minden falról ugyanaz az arc tekint vissza. Nem igazán szerencsés, ha egy államot a narcisztikus ösztön irányít. Erről azonban mi is hosszasan tudnánk mesélni.