– Miért döntött úgy a Petit Palais, hogy teljes Ferenczy-retrospektívát rendez?
Régóta a kiállítási politikánk egyik fontos célkitűzése, hogy olyan művészeket mutassunk be a párizsi közönségnek, akik saját országukban szupersztárok, viszont Franciaországban alig ismertek. Ez tulajdonképpen mindig is része volt a küldetésünknek: bemutatni az úgynevezett külföldi iskolákat, a nemzetközi művészetet. Az elmúlt évtizedben számos északi festőnek – finn, dán, svéd, norvég művészeknek – rendeztünk hasonló tárlatokat, legutóbb Pekka Halonennek. Mivel az északi festészet nagy alakjait nagyjából körbejártuk, most természetes módon fordultunk Közép-Európa felé. Ferenczy tökéletes választás: Magyarországon a modern festészet meghatározó alakja, de közben párizsi kötődésű alkotó is: tanult az Académie Julianon, erősen hatott rá Jules Bastien-Lepage. Nekünk pedig párizsi városi múzeum lévén fontos minden, ami kapcsolódik Párizs kulturális történetéhez.
– Miért éppen Ferenczy? A korszak más magyar festőinek is voltak párizsi kötődéseik.
– Eleinte nem ragaszkodtunk Ferenczyhez. Rippl-Rónai neve is felmerült, hiszen neki is erős párizsi kapcsolatai voltak, és tipikusan nabis festő – de kiderült, hogy a párizsi régióban, Saint-Germain-en-Laye-ban már volt retrospektívája. Aztán szóba jött Csontváry is, bár ő egészen más alkat: valahol a Van Gogh-féle látomásosság és az őrültség határán.
Végül arra jutottunk, hogy Ferenczy mind közül a legpárizsibb magyar festő ebből a korszakból. Így esett rá a választásunk.
– A kiállítás április 14-én nyílt meg, két nappal a magyar választások után. Ez tudatos időzítés volt?
– Egyáltalán nem. Egy ilyen kiállítás előkészítése három évig is eltart, a megnyitó dátumát évekkel korábban rögzítjük. Amikor kijelöltük az időpontot, még a magyarok sem tudták, hogy éppen akkor lesznek a parlamenti választások. Van egy Jean Cocteau-mondat az egyik darabjában: „Ezek a titkok kívül esnek hatalmunkon, tegyünk úgy, mintha mi rendeztük volna őket." Valami ilyesmi történt.
– Milyen volt így a megnyitó hangulata?
– Nagyon jó. A sajtó részéről erősebb lett az érdeklődés Magyarország iránt, a magyar kölcsönadókon, gyűjtőkön és kurátorokon lehetett érezni, hogy fontos pillanat ez a számukra.
Örültünk annak is, hogy a választási eredmény fényében egy esetleges Orbán Viktor-látogatás esélye is lényegesen kisebb lett.
– A kiállítás mégis elkerülhetetlenül politikai kontextusba került. Hogyan élte ezt meg?
A mi szempontunkból a politikai kérdések inkább Ferenczy korához kapcsolódnak. Mi azt igyekszünk elmagyarázni a párizsi közönségnek, mi volt az Osztrák–Magyar Monarchia, hogyan változtak a határok, mi történt Erdéllyel, mi Nagybányával. Hogy lehet az, hogy Ferenczy német hangzású névvel született, majd magyarosította – ezek önmagukban is nagyon érdekes identitáskérdések. A jelenkori politikai párhuzamok levonását inkább a látogatókra hagyjuk.
– A nagybányai művésztelep központi eleme a kiállításnak. Francia szemmel mi benne a legkülönösebb?
Amit a francia művésztelepeken nem nagyon találunk: egy spirituális dimenzió. A Barbizon-i művésztelep nagyon naturalista. Pont-Aven inkább primitivista, a modernitás elutasításáról szól. Nagybánya ellenben egészen más. Ferenczy nagyon kozmopolita figura volt – elegáns, művelt, sokat olvasott, szerette a költészetet. Nem volt benne ez a „meneküljünk a civilizáció elől" attitűd. És közben minden képéről átjön valami különös közép-európai spiritualitás.
– Mit ért pontosan spiritualitás alatt ebben a kontextusban?
Ez már csak azért is egy nagyon érdekes kérdés, mert magyar kollégáink szerint Ferenczy nem volt hívő, vallásos ember. Mégis folyamatosan bibliai jeleneteket festett – a Háromkirályokat, a Pietàt, az Ábrahám-áldozatot, a Levételt a keresztről. És ezeket a történeteket Nagybányára helyezte. A Hegyi Prédikáción Krisztus egy valódi nagybányai völgyben ül, az apostolok pedig maguk a festőtársak. Egy másik képén lovak térnek haza este a mezőről az erdőn keresztül – majd ugyanaz a kompozíció egy új változatban a napkeleti bölcsek útja lesz. És ott a napfény is, ami Ferenczynél nem egyszerűen természeti jelenség, hanem spirituális erő. Ez a folyamatos átjárás a profán és a szakrális között szerintem rendkívül sajátos közép-európai jelenség.
– Ferenczyt sokszor impresszionistaként emlegetik. Ön szerint helyes ez?
Nem. És pontosan ez benne a legérdekesebb. Járt Olaszországban, Párizsban, Münchenben – megismerte az impresszionizmust, a nabikat, a szimbolizmust, a szecessziót, kapcsolatban állt a német művészettel, hallhatott a fauvizmusról is. De amit végül létrehozott, az nem fér bele egyik kategóriába sem. A kiállítás utolsó termében három festményt tettünk egymás mellé ugyanarról a témáról: a nagybányai házról, amelynek falára felesége, Fialka Olga egy vörös függönyt festett. Ugyanaz a motívum, három teljesen különböző módon. Az egyik szinte expresszionista, a másik naturalista és majdnem fotografikus, a harmadik atmoszferikus, müncheni. Ferenczynek volt egy nagy luxusa: gazdag családból származott, apja a Monarchia vasútjainak magas rangú tisztviselője volt, így megengedhette magának, hogy minden érdeklődését kipróbálja. A tárlatvezetéseinken azt szoktuk javasolni a látogatóknak, hogy keressék meg a képeken, mi impresszionista, mi nabi, mi szimbolista – és közben vegyék észre, hogy semmi sem illeszkedik tökéletesen. Talán ez a legizgalmasabb benne: eljött Párizsba, megtanulta, amit lehetett, aztán hazament, és csinált valami teljesen újat.
Francia művészeti érdemrenddel tüntették ki Krasznahorkai Lászlót– Mennyire támaszkodtak a magyar intézményekre?
– Nagyon. A magyar kollégák rendkívül segítőkészek voltak: megnyitották a gyűjteményeiket, kölcsönadták a műveket, segítettek a magángyűjtőkkel való kapcsolat felvételben is. Plesznivy Edit, a Magyar Nemzeti Galéria 19–20. századi festészetének főmuzeológusa kulcsszerepet játszott, hiszen évtizedek óta kutatja Ferenczy életművét – pontosan tudta, melyik mű hol található. Igazán ideális együttműködés volt.
– Mekkora volt Ferenczy hatása a saját korára?
– Magyarországon óriási. Nemcsak Nagybánya miatt, hanem azért is, mert 1906-tól a Képzőművészeti Főiskola tanára lett – Szinyei Merse Pál igazgatása idején kerültek be a nagybányai elveket követő művészek a tantestületbe, és nagyon sok fiatal festő képzésében játszott meghatározó szerepet. De az örökség ennél személyesebb is: a felesége, Fialka Olga maga is képzett festőművész volt – Krakkóban és Bécsben tanult –, és mindhárom gyerekük elismert képzőművész lett. Valér festő, az ikrek közül Noémi a modern magyar gobelinművészet megteremtője, Béni a 20. századi magyar szobrászat egyik legnagyobb alakja. Nem véletlen: a család folyamatosan utazott, európai képtárakat és építészeti emlékeket járt be együtt. A művészet náluk nem foglalkozás volt, hanem életforma.
– Mit szólt a francia közönség?
– Nagyon pozitívan fogadták. A látogatók örülnek, hogy egy számukra ismeretlen festőt fedezhetnek fel. Ami talán még érdekesebb: voltak olyan francia látogatók is, akik jól ismerték a budapesti gyűjteményeket, és azt mondták, hogy a Petit Palais szcenográfiájában újra felfedezhették ezeket a képeket. Nagyon sokat dolgoztunk a világításon, a térhasználaton, a művek egymás mellé helyezésén – ki mit lát, ha ezt vagy azt a képet ezzel a másikkal szemben függesztjük fel, hogyan változik egy festmény, ha más fény esik rá, más tér veszi körül. Egy kiállítás tulajdonképpen mindig egyfajta színpadra állítás is. A kép nem ugyanaz a múzeumi raktárban és a kiállítótérben – mi döntünk arról, hogy hogyan látják majd.
– Van saját Ferenczyjük?
Még nincs. De talán az önök olvasóinak köszönhetően hamarosan lesz.
A Petit Palais gyűjteménye jelentős részben adományokból épül – a nagy csarnokban még vannak üres helyek a donorok nevei számára. Nyugodtan írja csak bele a cikkbe...
– Ha hazavihetne a nappalijába egyetlen Ferenczy-képet, melyik lenne az?
– A Levétel a keresztről. Romániából érkezett hozzánk, és számomra benne van minden, amitől Ferenczy különleges. A kereszt szinte láthatatlanul áll a háttérben, két alak viszi Krisztus testét, Mária Magdolna a nap felé nyújtózik. Nagyon világos párhuzam van a bibliai jelenet és a napfény spirituális ereje között – ahogyan ezt Közép-Európában a századfordulón elképzelték. Még a keret is Ferenczy munkája. Ez a festmény számomra mindent összefoglal, ami őt különlegessé teszi. A nappalim ugyan valószínűleg túl kicsi lenne hozzá – de ha felajánlanák nekem, nem haboznék.
Jobbra tolt irodalom Franciaországban, erősödik a félelem, hogy a kultúrharc már a könyvkiadás legbelső köreit is elérte