Ez a szerep három feladatot követel: támogatni a demokratikus helyreállítást, érzékelni a társadalmi feszültségeket és felépíteni egy önálló egyenlősítő pólust.
1. Mi változott 2026-ban?
A 2026-os választás új helyzetbe hozta a magyar baloldalt: parlamenti képviselete megszűnt, a Tisza Párt alkotmányos többséggel kormányoz, a politikai tér pedig alapvetően átrendeződött. A baloldali pártok nemcsak vereséget szenvedtek, hanem elveszítették azt a közeget is, amelyben másfél évtizede működtek: a mozgalmi világ megrendült, az értelmiségi közeg szétszóródott, a baloldali nyilvánosság pedig nem ér el szélesebb tömegeket.
Ezt a cikket vitaindítónak szánom. Ahhoz a baloldali közeghez szólok, amely támogatja a demokratikus helyreállítást, de nem akar visszatérni a 2010 előtti korszakhoz, és nem a tartós kisebbségi létben látja a baloldal jövőjét, hanem többséget akar nyerni egy víziónak, amelynek középpontjában a társadalmi és nemi egyenlőség, az ökológiai fordulat, a dolgozói jóllét, a peremre szorítottak emancipációja és egy valódi részvételt biztosító politikai rendszer áll. Ezt az irányt nevezem transzformatív reálpolitikának: olyan törekvés ez, amely a valós társadalmi helyzetből kiindulva keres demokratizáló és egyenlősítő cselekvési utakat.
Ebből az is következik, hogy a baloldali megújulás hordozóit nem a meglévő pártokban kell keresni: ezek nemcsak társadalmi beágyazottságukat, hanem politikai hitelük jelentős részét is elveszítették. Egyes szereplők tapasztalata hasznos lehet, de csak azoké, akik eltávolodtak saját pártjuk önvédelmi reflexeitől, és jelét adták annak, hogy értik a kudarc mélységét.
2. Két külön küldetés: polgári demokratikus restauráció és ökoszociális demokrácia
A baloldali pozíció kijelöléséhez egy alapvető különbséget kell tisztázni: a Tisza történeti küldetése nem azonos a baloldaléval. Ennek belátása nem ellenségesség, hanem a józan stratégia alapfeltétele. A Tisza küldetése a polgári demokratikus restauráció: a jogállami keretek helyreállítása, a NER illiberális függőségi viszonyainak lebontása, a közszolgáltatások fejlesztése és Magyarország visszaillesztése az európai jogállami pályára. Ehhez az Európai Unió huszonhét jogállami mérföldköve külső keretet is ad.
A baloldal horizontja azonban tágabb. Az ökoszociális demokrácia nem pusztán a politikai szabadságjogok helyreállítását jelenti, hanem a társadalmi és nemi egyenlőség, a munkavállalói jóllét, a közszolgáltatásokhoz való egyenlő hozzáférés, a környezeti igazságosság és a peremre szorítottak emancipációjának céljait is.
A polgári demokratikus restauráció és az ökoszociális demokrácia között lehet részleges szövetség, de azonosság nem. A restauráció rendszerint ott éri el a határát, ahol a tőke érdekei és a széles választási koalíció stabilitása forog kockán. Az ökoszociális demokrácia viszont éppen itt nyitna új kérdéseket. Ez adja meg a baloldali pozíció értelmét: nem szemben a restaurációval, de nem is belesimulva, hanem azt feltételezve és túlmutatva rajta.
3. Milyen Tisza-kormányzás jöhet?
A Tisza-kormányzás iránya még nyitott. Három pálya látszik kirajzolódni, eltérő politikai logikákkal.
Mélyebb demokratikus fordulat. Ez a legkedvezőbb, de a történeti előzmények alapján nehezen megvalósítható pálya. Lényege, hogy a kormány önként korlátozza magát: érdemi részvételi intézményeket és jogilag rögzített fékeket épít be, és strukturális garanciákkal védi a tőle független médiát, érdekképviseleteket és civil szférát. A döntő kérdés nem az, van-e társadalmi párbeszéd, hanem hogy a részvétel ténylegesen korlátozza-e a kormányt. Erre utalhat, hogy Radnai Márk kormánybiztosi megbízása kapcsán Magyar Péter „strukturált társadalmi bevonásról” beszélt, de ebből lehet valódi párbeszéd és lehet kifinomultabb legitimációs technika is. Arra ugyanis kevés a példa, hogy egy alkotmányos többségű kormány saját hatalmát is korlátozza; gyakoribb a sekélyebb demokratizáció, amely a jogállami helyreállításig jut el, majd megtorpan.
Centrista restauráció. Épp emiatt ez a legvalószínűbb pálya. A jogállami helyreállítás megindul, az EU-mérföldkövek teljesülnek, az antikorrupciós reform eredményeket hoz, a gazdasági-társadalmi stratégia azonban piacpárti és felülről modernizáló marad. Bourdieu képével élve: az állam „bal keze” – a gondoskodó, oktatási, egészségügyi intézményrendszer – egyenlősítő irányba mozdul, miközben a „jobb keze”, a gazdasági kormányzás, piacpárti marad. Ez a kombináció Macron példáját követi: a „bal kéz” eredményei nem ellensúlyozzák a „jobb kéz” által termelt feszültségeket. A centrista restauráció ezért strukturálisan korlátozott: kínálhat egyenlősítő reformokat, de a tőke és a munka alapviszonya érintetlen marad.
Többségi túlhatalom. A harmadik lehetőség, hogy a Tisza tartalmilag demokratikus, de formájában a Fidesz kétharmados kormányzását idézi: az átalakításokat lojalitásalapú kinevezésekre használja, a részvételi intézményeket mozgósítási csatornává alakítja, a kritikus hangokat marginalizálja. Ekkor ugyanazt a logikát követi, mint a NER, és ez precedenst teremthet a következő jobboldali autoriter kihívó számára.
A három pálya közül a centrista restaurációt tartom a legvalószínűbbnek – a vezetés vállalásai, a gazdasági szakértői gárda és a támogató koalíció szélessége ezt valószínűsítik –, de sem a kedvezőbb, sem a kedvezőtlenebb pálya nincs kizárva.
A három pálya fölött ott lebeg egy sötétebb kockázat. A centrista restauráció önnön működésével újratermelheti azt a társadalmi elégedetlenséget, amelyből elsősorban a radikális jobboldal profitálhat. Ha a Tisza nem kínál hiteles választ a munkavállalói kiszolgáltatottságra, a területi leszakadásra és a bizonytalan egzisztenciák félelmeire, az ipari munkásság és a vidéki kispolgárság újra a Fidesz vagy a Mi Hazánk felé fordulhat. A radikális jobboldal újraszerveződése versenyhelyzetet teremtene. Ennek fontos terepe a Tisza szekerét megtoló fiatal nemzedék: egy részük ki fog ábrándulni a Tisza-korszakból, ezért egy új baloldali ajánlat egyik fő címzettjének ennek a generációnak kell lennie.
A fenti kockázatokból egy alapvető hierarchia következik: az ökoszociális demokrácia megvalósíthatóságára ma nem a centrista restauráció jelenti a legnagyobb veszélyt, hanem a jobboldali autoriter kormányzás visszatérése.
4. A baloldal hármas szerepe
Demokratizációs támasz. A baloldalnak nem szabad relativizálnia a polgári demokratikus restauráció tétjét. Ahol a Tisza valóban lebontja az illiberális függőségeket, helyreállítja az intézményi garanciákat vagy tágítja a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést, ott támogatni kell. Ez nem engedmény, hanem stratégiai pozíció: a baloldali építkezés feltétele a működő demokratikus keret. Az 1989 utáni baloldal túl gyorsan adottnak tekintette a polgári demokrácia kereteit; most fordított a helyzet, ezeket előbb újra fel kell építeni.
Társadalmi radar. A támogatás nem jelenthet vakságot. A baloldal egyik fontos feladata, hogy folyamatosan figyelje és közvetítse, mit tapasztalnak a különböző társadalmi csoportok: hol javulnak a közszolgáltatások és kik maradnak ki belőlük, hol oldódnak a függőségi viszonyok és hol nem. Ehhez terepmunkára, helyi jelenlétre és a kormányzati részvételi intézményeken túlmutató közvetítő formákra van szükség.
Önálló egyenlősítő pólus. Ez a legnehezebb szerep. A baloldalnak saját nyelven és saját prioritások mentén kell megszólalnia ott, ahol a polgári demokratikus restauráció logikája eléri a határát. Nem destruktív ellenzékiséggel, hanem önálló diagnózissal, javaslatokkal és társadalmi munkával. A három szerep közül ez az, amely a meglévő erőforrásokból ma nem teljesíthető: a támasz és a radar már gyakorolható a meglévő intézményi pozíciókból, a póluslét viszont olyan társadalmi és szervezeti súlyt igényel, amely ma hiányzik. Kiépítése a következő négy év egyik fő feladata.
A három szerep óhatatlan súrlódásai stratégiai munkamegosztást igényelnek, és súlyuk időben is változik: kezdetben a támasz a hangsúlyos, később – ahogy a strukturális határok láthatóvá válnak – a radar és a pólus.
5. Hol lesznek a fő ütközési pontok?
Az önálló pólus szerepnek azokon a területeken kell először konkretizálódnia, ahol a polgári demokratikus restauráció eléri a strukturális határát. Két ilyen terület már most kirajzolódik.
Munkavállalói jóllét és érdekérvényesítés. Ez a legfontosabb ütközési pont. A NER legszimbolikusabb munkavállaló-ellenes lépése a 2018-as „rabszolgatörvény” volt, amely évi 400 órára emelte a túlórakeretet. A Tisza nem ígérte meg ennek eltörlését, és az is beszédes, hogy az új kormányszerkezetben nincs külön szociális minisztérium. A leendő miniszter, Kátai-Németh Vilmos meghallgatásán elhangzott ugyan szóbeli elköteleződés a szakszervezetek és a munkavállalók pozícióinak erősítése mellett, konkrét vállalások azonban nem. A kormány foglalkoztatáspolitikájának egyik központi eleme a harmadik országbeli vendégmunkások beáramlásának leállítása. Emellett szólnak érvek, hiszen a NER vendégmunkás-politikája bérleszorító eszközként működött. A dolgozók védelmének kulcsa azonban nem ez, hanem a szakszervezeti és munkavállalói jogok megerősítése, a szigorú egészségügyi és környezetvédelmi szabályozás és a bátor bérpolitika; ezek nélkül a vendégmunkás-stop aligha több politikai gesztusnál. Nyitott kérdés, hogy a tőkeérdekek erős kormányzati beágyazottsága mellett milyen mély munkajogi reformokra lesz hajlandó a kormány.
A baloldali álláspont egyértelmű: a munkavállalók megerősítése nélkül nem lesz tartós magyar demokrácia, csak újabb kiábrándulási ciklus az 1989 utáni mintára. A munka világa azért is kiemelten fontos, mert itt húzódik a restauráció határa: ami máshol szociálliberális korrekcióként még beleférhet, az itt strukturális korlátba ütközik. A restauráció és az ökoszociális demokrácia különbsége itt mutatkozik meg a legélesebben.
A társadalom peremére szorított csoportok emancipációja. A második ütközési pont a roma közösségek helyzete. Itt nemcsak az egyenlősítő politika mélysége, hanem a demokratikus közösség határa a kérdés: a restauráció létrehozhat intézményi értelemben demokratikusabb országot anélkül, hogy hozzányúlna a kiszolgáltatottságot és kirekesztést újratermelő hierarchiákhoz. A Tisza roma esélyegyenlőségi programjáról írt korábbi elemzésem alapján inkább óvatos lépések valószínűsíthetők, mintsem átfogó emancipációs stratégia. Ezt ugyanakkor árnyalja egy fejlemény: az új Országgyűlés alakuló ülésén felhangzott a „Zöld az erdő, zöld a hegy is”, a magyarországi cigányság nem hivatalos himnusza. Ez egy inkluzívabb nemzeti közösséget sejtető gesztus. A döntő kérdés azonban, hogy ezt követik-e mélyreható, egymást erősítő reformok az oktatás, a lakhatás, a foglalkoztatás és az antidiszkrimináció terén.
A környezeti igazságosság kérdése külön említést érdemel. A Tisza-program elismeri, hogy a környezeti terhek a legszegényebbeket sújtják a legjobban, és ígéretet tesz a komfort nélküli lakások felszámolására, az akkumulátoripari beruházások vizsgálatára és a szociális alapú légszennyezés-csökkentésre. A kérdés itt is a végrehajtás: lesz-e akarat a „szennyező fizet” elv érvényesítésére a nagy, foglalkoztatási súlyú beruházásokkal szemben? Ezt csak konkrét konfliktusok mutatják majd meg. Hasonlóan korai nyilatkozni a klímapolitikáról, a területi egyenlőtlenségekről vagy a lakhatási stratégiáról.
E terepeken dől el, hogy a demokratikus fordulat pusztán intézményi-jogi helyreállítás marad-e, vagy belép-e a társadalmi alávetettségek világába is. A baloldali kritikának itt nem alkalmi, hanem következetes és szervezett formát kell öltenie.
6. Nem pártalapítás, hanem társadalmi beágyazódás
Ha a baloldalnak önálló egyenlősítő pólusként kell megjelennie, a kulcskérdés, hogy milyen stratégiával tudja ezt megalapozni. Egy pólus nem pusztán álláspontot képvisel: anyagi, szervezeti és mozgósítási súllyal is rendelkezik. Ez pedig ma nincs meg, és nem is születik meg magától. A feladat ezért azoknak a közegeknek, kapcsolatoknak és munkaterületeknek a megerősítése, amelyekből később valódi politikai erő képződhet. Bizonyos célokat félre kell tenni: 2030-ra nem tűnik reálisnak egy ütőképes baloldali párt felépítése, hiszen ehhez tartós társadalmi bázis, helyi hálózatok, kipróbált vezetők, működő pénzügyi háttér és összetartó politikai kultúra kell. Mindez ma hiányzik, és négy év vélhetően nem elég hozzá.
A magyar baloldal többször elkövette azt a hibát, hogy a kibontakozó mozgalmakból kiemelt szereplőkkel próbált gyors pártalapításba kezdeni – amint azt az LMP, amelynek megalapításában én is részt vettem, példája mutatja. Az ilyen kísérletek rendre felőrölték a mozgalmi energiát, tartós pártot viszont nem hoztak létre: a túl gyors ugrás leértékeli azt a társadalmi munkát, amely nélkül a pártépítés gyökértelen elitprojekt marad.
Ami ehelyett reális, az a társadalmi beágyazódás érdemi mélyítése: kapcsolatok, helyi jelenlét, vitaterek, tudás és bizalom létrehozása ott, ahol a polgári demokratikus restauráció eléri a határát. Négy ilyen terepet látok, de a lista felülvizsgálható: a munka világa; a közösségi baloldali oktatás és párbeszéd; a lakhatás, beleértve a vidéki lakhatási válságot; és a környezeti igazságosság, ahol a periférikus térségeket érintő légszennyezés, ipari hulladék és vízkészletromlás kínál helyi terepet.
Két szempontnak mind a négy terepen meg kellene jelennie. Az egyik a roma közösségek emancipációja: ezek a közösségek a lakhatási, munkaügyi és környezeti küzdelmek résztvevői és érintettjei egyszerre. A másik a nemi egyenlőtlenségek kérdése: a magyar félperifériás kapitalizmus egyik legmélyebb egyenlőtlensége, hogy a fizetetlen gondoskodási munka aránytalanul a nőkre hárul. E két szempontot előtérbe kell állítani, különben a baloldali pólus a meglévő hierarchiákat saját szerkezetében is reprodukálja.
A megújulás ma három közegből indulhat ki: egy fiatalabb mozgalmi-aktivista világból, a NER alatt baloldali nyilvánosságot építő kritikai értelmiségből, és néhány, saját pártjától már eltávolodott politikus-veteránból. Ezek a közegek eltérő logikák szerint működnek és maguktól nem tudnak közös platformmá szerveződni. Szükség lenne ezért olyan összerendező formákra, amelyek nem egyetlen karizmatikus alak köré épülnek és nem is egyetlen szerkesztőség meghosszabbításai, hanem a három közeg közös munkájára adnak teret.
Ha ez a beágyazódás a következő négy évben megindul, akkor 2030 után megnyílhat a választási indulás lehetősége – előbb önkormányzati, és csak ezután országos szinten. Ez a sorrend nem cserélhető fel.
7. A baloldali politikai kultúra megújítása
A beágyazódás alapvető feltétele a baloldali politikai kultúra megújítása. Az illiberalizmus tizenöt éve bennünk is nyomot hagyott: elharapózott a türelmetlenség, a bizalomhiány és a szektás önvédelem. Ezek érthető túlélési reflexek voltak, de közben rombolták a csoportokon belüli és közötti viszonyokat is.
Egy megújuláshoz nyitottság és a sérelmek kibeszélésére alkalmas terek kellenek: olyan „nagy sátor”, amelyben a véleménypluralizmus nem akadálya, hanem feltétele a pontosabb diagnózisnak. A baloldal konfliktusai ugyanis gyakran nem félreértésekből, hanem eltérő érdekekből és státuszhierarchiákból fakadnak, amelyeket a nagyvonalúság önmagában nem old fel.
A kérdés végső soron nem az, hogy ki birtokolja a baloldal címkéjét, hanem az, hogy együtt képesek vagyunk-e a polgári demokratikus átmenet árnyékában – annak támaszaként, de egyúttal társadalmi radarként és önálló politikai pólusként – „tégláról téglára” felépíteni azt a társadalmi küldetést és politikai víziót, amelyből egy mélyebb, ökoszociális demokrácia távlata megnyílhat. A kihívás óriási, a munka most kezdődik.
(Ez az írás az Új Egyenlőség portálon megjelent cikk szerkesztett, rövidített változata)
