A Tisza Párt április 12-i történelmi választási győzelme nem kis mértékben a korrupcióellenes programjának volt köszönhető. A választók jelentős része nem egyszerű kormányváltást akart, hanem elszámoltatást: annak jogi bizonyítását, hogy a NER tizenhat éve alatt a közvagyonból, állami megrendelésekből, uniós pénzekből, koncessziókból és politikailag védett üzleti konstrukciókból felépített oligarchikus vagyonok nem maradhatnak érintetlenek.
Az új kormány egyik legfontosabb ígérete ezért az volt, hogy az állam jogi úton visszaszerzi, amit a NER vezetői és oligarchái törvénytelenül kisajátítottak. A közpénzekből felépített korrupciós struktúrák feltérképezésében és a jogtalanul magánkézbe jutatott állami tulajdon visszaszerzésében fontos szerep vár a tervezett Nemzeti Vagyonvisszaszerzési Hivatalra.
A kialakult helyzetben jelentősége van Balásy Gyula látványos fordulatának. Balásy nem egyszerű vállalkozó volt, hanem a NER kommunikációs propaganda-gépezetének egyik kulcsszereplője. Cégei éveken át a kormányzati reklám- és rendezvénypiac legnagyobb nyertesei közé tartoztak. A rendszer lényege az volt, hogy az állam politikai kommunikációja közpénzből magánvagyonokat termelt.
Balásy a választások után néhány héttel önkéntesen felajánlotta, hogy kommunikációs és médiacégeit, valamint a magántőkealapokban lévő vagyonának jelentős részét átadja a magyar államnak. Saját állítása szerint ezek legalább 80 milliárd forintot érnek, ami ma erősen vitatható, mert e cégek értéke döntően a Fidesz-kormánytól kapott megrendelésektől függött.
A gesztus első látásra hazafias önkorrekciónak tűnhet. Valószínűbb azonban, hogy hideg önvédelmi kalkuláció van mögötte. A NER politikai védőernyője gyakorlatilag megszűnt: a jövőbeni állami megrendelések elolvadhatnak; a hatósági vizsgálatok, bankszámlazárolások és vagyonvisszaszerzési eljárások kockázata viszont megnőtt.
Éppen ezért Balásy ügye túlmutat önmagán. Azt jelzi, hogy a NER üzleti elitjének egy része a túlélésben gondolkodik. És ha egy ilyen szereplő önként kínál fel vagyont az államnak, akkor felmerül a kérdés: nem kellene-e a Tisza-kormánynak törvényes, átlátható, bírói kontroll alatt álló rendszert teremtenie az önkéntes, szervezett vagyon visszaszolgáltatásra?
Nem amnesztiáról lenne szó. Nem arról, hogy aki eleget fizet, az megvásárolhatja a büntetlenséget. Hanem arról, hogy aki önként feltárja, milyen módon jutott közpénzhez, visszaadja a jogtalanul megszerzett vagyont, és együttműködik a hatóságokkal, az számíthat a büntetés enyhítésére. Ez egyszerre szolgálná az igazságtételt és az állam józan pénzügyi érdekét.
Magyarország nemcsak politikai, hanem pénzügyi romeltakarítás előtt áll ugyanis. A gazdaság évek óta stagnál, a költségvetési mozgástér rendkívül szűk, az uniós források sorsa a jogállami hitelességtől függ. Ilyen helyzetben az eltulajdonított hatalmas közvagyon gyors és törvényes visszaszerzése nemcsak büntetőjogi ügy, hanem gazdaságpolitikai kérdés is.
Az önkéntes vagyon visszaszolgáltatás két fő célt szolgálna. Az első az eltérített állami erőforrások visszaszerzése. Ha a NER-korszakban politikailag privilegizált szereplők százmilliárdos nagyságrendben jutottak jogtalan előnyökhöz, akkor ezek visszafizetése érdemi segítséget jelentene a költségvetésnek és a közszolgáltatásoknak.
A második cél az igazságszolgáltatás tehermentesítése. Egy tizenhat éves, romlott rendszer elszámoltatása nem néhány látványos perből állna. Közbeszerzések, EU-támogatások, állami reklámok, alapítványi vagyonok, ingatlanügyletek, offshore-szálak, strómanhálózatok és banki tranzakciók tömege kerülhet elő. Ha minden ügy teljes terjedelmében, klasszikus büntetőperként futna végig, az ügyészség és a bíróságok könnyen megbénulnának a masszív túlterheléstől.
Utánanéztem: vannak figyelemre méltó külföldi példák és megoldások. Az egyik legismertebb a brazíliai Lava Jato („Autómosó”) művelet. Ez 2014-ben indult, eredetileg pénzmosási ügyként, majd a Petrobras állami olajvállalat körüli hatalmas korrupciós hálózat feltárásává nőtt.
A Lava Jato egyszerre példa és figyelmeztetés. Példa, mert a brazil hatóságok együttműködési megállapodásokkal, beismerésekkel és vagyon visszafizetésekkel hatalmas összegeket szereztek vissza. Figyelmeztetés, mert az ügy később politikailag erősen vitatottá vált: sokan túlkapásokat, szelektív igazságszolgáltatást és ügyészi aktivizmust láttak benne.
Olaszországban az 1990-es években a Mani Pulite („Tiszta kezek”) jelszavú, országos szintű korrupcióellenes nyomozások idején megjelent az a gyakorlat, hogy az együttműködő politikusok és üzletemberek enyhébb bánásmódot kaptak. A rendszer túlterhelődése volt az egyik fő ok: a korrupció olyan méretű volt, hogy a klasszikus büntetőeljárási modell működésképtelennek bizonyult.
Az Egyesült Államokban a „plea bargain” (vádalku) különösen gyakori a pénzügyi bűncselekményeknél. A vádlott visszafizeti a jogtalan nyereséget, együttműködik a hatóságokkal, más szereplőket is feltár, és ezért jelentősen enyhébb büntetést kap. Az amerikai rendszer pragmatikusan kezeli a vádalkut: az állam számára gyakran fontosabb a pénzek gyors visszaszerzése, mint a maximális büntetés kiszabása.
Magyarországnak természetesen nem a külföldi minták másolására, hanem az azok tanulságait levonó, a mi viszonyainkra szabott jogállami változatra van szüksége. Ennek több feltétele van. Először: nem lehet általános amnesztia. A visszafizetés nem jelenthet automatikus büntetlenséget. Legfeljebb enyhítő körülmény, illetve együttműködési kedvezmény lehet. A magyar közvélemény számára elfogadhatatlan lenne az, hogy a dúsgazdag NER-oligarchák „kivásárolják” magukat a büntetőjogi felelősségből.
Másodszor: a legsúlyosabb ügyekben nem lehet csendes politikai alku. A szervezett, hálózati korrupció, jelentős uniós pénzek eltérítése, a pénzmosás, a hivatali visszaélés és a bizonyítékok eltüntetése nem intézhető el diszkrét kompromisszumokkal.
Harmadszor: minden megállapodásnak törvényben szabályozottnak, ügyészi és bírói felügyelet alatt állónak, valamint utólag ellenőrizhetőnek kell lennie. Különben az egész könnyen úgy nézhet ki, mint a gazdagoknak fenntartott megváltási rendszer.
E téren hozna minőségi ugrást az Európai Ügyészséghez (EPPO) való mielőbbi csatlakozás. Az EPPO nem tanácsadó vagy jelentésíró szerv, hanem közvetlenül nyomozhat hazánkban, és a magyar bíróságokon keresztül közvetlenül vádat emelhet az uniós költségvetést sértő csalások, korrupció, pénzmosás és nagy értékű áfacsalások ügyében. Magyarország számára ez azért lenne döntő, mert az EU-pénzekkel kapcsolatos ügyek kikerülnének a kizárólagos hazai politikai-ügyészségi kontroll alól, amely eddig inkább fékezte (olykor egyenesen leállította az EU-intézmények által előterjesztett gyanús bűnügyeket), mintsem előmozdította volna a korrupciós vizsgálatokat.
Az EPPO-csatlakozás háromféle segítséget adna az új kormánynak. Hitelességet Brüsszel felé. Szakmai kapacitást a bonyolult pénzügyi ügyek feltárásához. És politikai védelmet: a kormány mondhatja, hogy nem pártpolitikai bosszúhadjárat vagy személyes „boszorkányüldözés” folyik, hanem pártatlan európai jogi eljárás.
A külföldi tapasztalatokat is figyelembe véve a hatékony magyar igazságszolgáltatási modell tehát így nézhetne ki: önkéntes vagyonfeltárás és -visszaszolgáltatás, együttműködés a bűnügyi hálózatok feltárásában, cserébe mérlegelhető büntetésenyhítés. De nincs automatikus mentesség. Nincs titkos politikai alku. Nincs „fizess és távozz” rendszer.
Az üzenet egyszerű: aki jogtalanul szerzett közvagyont, adja vissza. Aki együttműködik, számíthat enyhítésre. Aki menekíti a vagyont, bizonyítékot tüntet el, strómanok mögé bújik vagy politikai üldözöttnek álcázza magát, az számítson teljes súlyú eljárásra.
Ez nem bosszúpolitika lenne, hanem az új magyar jogállam próbája. Mert az elszámoltatás nem akkor hiteles, ha minél hangosabb. Hanem akkor, ha bizonyít, visszaszerez, arányosan büntet — és közben nem válik hasonlóvá ahhoz a rendszerhez, amelyet leváltott.
A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.