Ugyanis emberünk, ahogy belépünk a Brew Dog sörözőbe, azonnal lepacsizik mindenkivel, hangosan osztja a közönséget, kézfogások, ölelések, beugrik a pult mögé, csapol magának, ledobja elénk a saját korsónkat és folyamatosan röhög. A söröző személyzete úgy köszönti, mintha gyerekkori barátok volnának, ezért sem értem. Megiszunk két sört, büszkén mutogatja, melyik négy sörét hozta el hozzánk Skóciába, Edinburgh-be, kóstoljuk őket, kétségtelenül felső polcos gyöngyszemek. Azt mondja a haverom, hogy sörgyára van otthon, ő a főnök. Aztán ahogy jöttünk, úgy távozunk, mint a forgószél, ki az ajtón. Kiabálja még, hogy holnap újra jön, megtudom, hogy egy pár napig lesznek itt a feleségével.
Úgy néz ki, mint egy skót, úgy is viselkedik. Őrület. Mint egy múzeumban a teremőr, úgy vezet minket végig a bulinegyeden, benyomul egy koktélbárba, oda is követjük. Tíz perc múlva egy vihogó japán lánycsoport között ül, és egy hatalmas, koponya formájú, ötliteres vödörből issza velük a Mojitót, félméteres szívószállal. A lányok láthatóan imádják, ahogy a heti fizetésem felébe kerülő italt, szivornyával szívja ki a feneketlen bendő. A lányok aztán elmennek valahova, habozás nélkül maga elé veszi a koktélos korpuszt, kóstolom én is, valóban üde.
Elkezd sztorizni, annyira röhögök, hogy verem az asztalt. Kihozzák az első kör rumunkat. Mondom neki, hogy itt nincs is asztalhoz szervírozás, csak pult. Azt mondja, az elején le kell rakni egy hatalmas borravalót, s többet az életben nem kell sorban állni sehol.
Már rendeli is a következő kört, a pultos úgy jön ki hozzánk, mintha a kicsit lökött, de imádott nagybátyja lenne a csávó. Azt hiszem, beleszerettem az estébe azonnal. Pepin bácsi meg csak mondja és mondja, Sörgyári Capriccio.
Úgy hat éve történhetett. Soha nem mertem megírni, mint ahogy soha nem írok meg olyan történeteket, ahol bárki bajba kerül. A legjobb sztorijaim IFA platón szállított dzsanga ültetvényekről, káosz utakról, graffitiőrületről, bolondokról, belpesti partikról, hölgyekről, helyzetekről, szituációkról, tragédiákról, filozofikus beszélgetésekről egy olyan mély trezorban vannak eltemetve, amelyen egy lakat lóg. Feltörhetetlenül. Diszkréció a neve. Még magánbeszélgetésekben sem nagyon említem őket, kizárólag akkor, ha a hallgató nem ismeri a személyeket, s csak mint tanulságos sztori jelenik meg az eseménysor, arc nélkül. Ilyen történet ez is. Amikor a választások éjszakáján tombolva táncoltam az asztalon, arra azért volt időm, hogy egy gyors üzenetet írjak a tagnak. Kérdeztem, hogy most már mehet? Mondtam neki, én vagyok a kétméteres a skót buliból. Szinte azonnal ír, megköszöni a diszkrécióm, láthatóan meghökken rajta. Szerintem jól esik neki. Mehet, mondja, de előtte átolvasná. Esküt teszek. Elköszönünk.
