Egy nemzethez éppúgy hozzátartozik a népi kultúrája, mint a magas művészete. A népművészet azonban az utóbbi évtizedek megtűrt mostohagyereke volt. A közelmúltig senki nem akart vele komolyabban foglalkozni. Most pedig, hogy egy kutatás az oktatásba integrálását felkarolta, egészen más okból kérdőjeleződött meg a helyzete.
Elveszett jelentés
Az Oktatási és Gyermekügyi Minisztérium már megalakulásával is nagy reményeket keltett az oktatás minden szereplőjében. Már a tény, hogy önálló kormányzati szerv felel a kisgyermekneveléstől a szakképzésen át a felsőoktatásig, ígéretes jövőt vázol fel. Lannert Judit oktatási miniszter egyik első feladataként tűzte ki, hogy felülvizsgálják a nagy oktatási alapdokumentumokat, a Nemzeti Alaptantervet és az Óvodai Nevelés Országos Alapprogramját.
A tartalmi kérdések még teljesen nyitottak, azonban az elmúlt években számos olyan rész került be ezekbe a szabályozókba, amely ideológiával telített volt.
Ennek volt sok negatív felhangja, de értékeket is hordozott. Ilyen például a nemzeti identitás megjelenése.
Felmerül a kérdés, hogy mi lesz azzal a sok bekezdéssel, amit az elmúlt években írtak bele. Mi lesz abból, ami „nemzeti” ebben az új keretrendszerben? Megmarad szitokszónak, vagy lehetőséget kap valami többé válni? Lehet belőle olyan fogalom, ami valóban összeköti Magyarország lakosságát, amire mindenki büszke lehet, mert különbözőségében is megélheti az összetartozást?
Sokan értetlenkednek, hogy mi szerepe lehet a mai kor embere életében a népi kultúrának, míg mások éppen Magyarország egyik erősségét látják abban, hogy még létezik ilyen öröksége. Ebben a megosztottságban szerepe van a „nemzeti” szóhoz tapadó rokonszenvnek és ellenszenvnek, valamint azoknak a politikai folyamatoknak is, amelyek a fogalom jelentését egyszerre használták fel és üresítették ki. Pedig a népi kultúra nem politikai oldalaké, hanem közös kulturális örökség.
A kérdés különösen fontossá válik most, amikor az Oktatási és Gyermekügyi Minisztérium a kulturális kormányzattal együttműködve új oktatási irányokat kíván kijelölni. Az új vezetés döntésein múlik, hogy a nemzeti kultúra oktatása megerősödik-e, vagy továbbra is perifériára szorul.
Idén márciusban mutatták be a több éven át tartó kutatás eredményeként létrejött Népművészeti Jelentés 2026-ot, amely a felnőttkori tanulás, a készségfejlesztés és a közösségi tanulás lehetőségeit vizsgálja. A dokumentum egyik legfontosabb felismerése, hogy a népművészet felsőoktatási integrációja máig megoldatlan. Ez különösen annak fényében figyelemre méltó, hogy a népzene- és néptáncoktatásnak évtizedek óta létezik tanárképzése, miközben a népművészet továbbra is az oktatásügy mostohagyereke maradt. Nem megoldott a népművészetet tanító oktatók képzése, pedig 2010 óta törvény kötelezi, illetve kötelezné az intézményeket, hogy csak szakképzett tanárokat foglalkoztassanak.
A Népművészeti Jelentés kutatásával harmincöt év után felvázolták azt a struktúrát, ahogy a népművészet beintegrálható a felsőoktatás szövetébe. Feltéve, ha ez a kezdeményezés nem lesz a politikai oldaliság áldozata.
Egy főiskola elvetélése
Az első és máig egyetlen kezdeményezés egy népművészeti felsőoktatási intézmény alapítása 1991-ben, a rendszerváltozás éveiben indult el. Az iskolaalapító a népművészeti oktatók képzése terén több évtizedes múlttal rendelkező Petrás Anna volt, akinek munkássága nyomán tanítók és óvodapedagógusok százai vitték be a népi kultúrát a tanórákra, terjesztették el a kézművesség szeretetét tanítványaik körében. Követőiskolái behálózták az országot, és az egyik abban az intézményben szerveződött, ahonnan a Hagyományok Háza is kiemelkedett.
Petrás Anna felismerte, hogy államilag elismert végzettség nélkül a népművészet oktatása súlytalanná válik. Kutatás, módszertan és felsőoktatási háttér nélkül ellehetetlenül, nem tud szakmaként fejlődni, hosszú távon pedig elveszítheti a jövőjét is. Ezért fordult kérelemmel az akkori MDF-es kormányzat művelődési miniszteréhez, Andrásfalvy Bertalanhoz, hogy iskolájának főiskolai rangot kérjen. Az elutasítás valódi oka nem ismert. A korszak politikai törésvonalai azonban valószínűleg szerepet játszottak abban, hogy a népi kultúra iránt elkötelezett, ám az előző rendszerhez is kötődő iskolaalapító kezdeményezése nem kapott támogatást. A főiskola tehát nem alakulhatott meg. A második nekifutás után, 1995-ben azt kifogásolták, hogy az iskola nem számítógépes, majd a népművészeti felsőoktatás bevezetése lekerült a napirendről. Azóta is érződik a hiánya mind a népművészeti kutatásban, mind az oktatók képzésében, mind pedig a kézműves szakmaoktatásban.
Kézművesség mint szakma
Felmerülhet kérdésként, hogy mai világunkban milyen szerepe lehet a népművészetnek. Ehhez érdemes egy kicsit visszanézni a múltba, amelyben a nemzeti identitás formálódott. A népművészet mint háziipar többször kisegítette a gazdaságot a recesszióból, munkalehetőséget biztosított hátrányos helyzetű társadalmi csoportoknak, messze földre vitte hírét a magyar kultúrának.
De pontosan mi is a népművészet?
Verebélyi Kincső néprajzkutató, a Magyar Tudományos Akadémia doktora felvetése szerint kérdés, hogy a népművészet művészet-e, vagy csupán mesterség. Továbbgondolva, ideje volna definiálni, mit is értünk a népművészet szó alatt. Ez alapján érdemes kettéválasztani a szakképzéshez tartozó népi mesterség oktatást a kreatív népművészeti képzéstől. Látszik, hogy szükség volna egy olyan struktúrára, ami elméleti alapot adna minderre. A felsőoktatás az a tér, ahonnan elméletek tudnak hatni a gyakorlatra. Itt formálódhat, hogy a mai kornak megfelelő környezetben milyen kézműves mesterségeknek van tere, ennek milyen a gazdasági hatása.
A kiemelkedő minőségű, egyedi termékek gyártásának éppúgy megvan a tere, mint az egyszerűbb, kisszériás, mindenki számára elérhető designtermékeknek.
Így már lenne értelme – az 1995-ben kissé elhamarkodottan számon kért – digitális eszközökkel, modern technológiával a népművészetnek. És ehhez lenne szükség olyan egyetemi közegre, amely a népművészet mai lehetőségeit és kérdéseit vizsgálná. Mind művészileg, mind szakmailag.
A népművészet professzionalizáció nélkül csak ügyeskedés. Ha nincs kutatás, fejlesztés, publikáció, nem alakul ki követhető és tanítható módszertan, ott lelkes amatőrök és érdeklődő dilettánsok vannak.
A szakemberek pedig sem szakmai előrelépést, sem anyagi megbecsülést nem tudnak elérni. Hiszen akkor minden attól függ, hogy ezt „bárki meg tudja csinálni”. A Covid időszakában kifejlesztett A Szakkör program sem tett erőfeszítéseket az oktatók képzésére és az őket megillető honoráriumok megtámogatására. Ez nem volt az elnyerhető pályázat része.
Ezért lenne fontos a most felálló Oktatási és Gyermekügyi Minisztériumnak, hogy a népművészet oktatásának kérdését is feladatai körébe vegye. Nem csak azért, mert a kézművesség kora gyermekkortól kezdve segíti a készségfejlődést, a finommotorikától a kognitív képességekig. Nem csak azért, mert az iskolák technikaoktatása már messze nem a leendő szakmai életpályához ad támpontokat. Nem is azért, mert a kézműves szakoktatás nagyon hiányzik a szakmaoktatás palettájáról. A gyermekkorban megalapozott értékek adhatnak olyan bázist, amely mentén a nemzeti kultúra valóban összeköt, és egymás különbözőségét megismerve valódi identitást ad.
