– A színház az Ön számára eszköz vagy cél?
– Mindkettő. Régi, szinte gyerekkori álmom, hogy lesz egy társulatom. Ifjúkori amatőr színházazás után rátaláltam a Waldorf pedagógiára, amikor osztálytanító voltam és drámatanár. Először Burgenlandba költöztem, mert ott nyílt egy két tannyelvű Waldorf iskola, annak lettem az alapító tanára. Három év után úgy döntöttem, hogy továbbjövök, és Bécsig meg sem álltam. Nem ismertem itt senkit, nem volt állásajánlatom sem, de az volt a tervem, hogy csinálok egy magyar színtársulatot. Mielőtt idejöttem, néztem, hogy van-e itt egyáltalán magyar kultúraközvetítés, ha van, akkor felmértem volna, hogy milyen a közönség, hányan vannak magyarok, milyen a közeg, de csak egy ember találtam, aki elmondta, hogy két éve, rövid ideig működött egy amatőr társulat. Felvettem velük a kapcsolatot, és kiderült, hogy azért nem működnek, mert nincs vezetőjük.
– Tehát nem a senki földjére lépett?
– Nem bizony, valami különlegesen szerencsés csillagállás alatt, azonnal elkezdtük a közös munkát. Első évben csak drámajátékokat játszottunk ismerkedésnek, aztán belefogtunk az első darab színrevitelébe.
– Hogyan talált rá a Pygmalion Theaterre, a Svung állandó játszóhelyére?
– Amikor kijöttem Bécsbe, álláspályázatokkal bombáztam az itteni színházakat. Kevesen válaszoltak, azok is kedvesen, de elutasítottak. A Pygmalion viszont azt válaszolta, hogy ők pont egy negyven-ötven közötti férfiszínészt keresnek, lecsaptam a lehetőségre, és elkezdtem itt németül játszani. Utána lehetőséget kaptam arra is, hogy a színtársulatomat idehozzam.
Ezalatt a tíz év alatt komoly szakmai fejlődésen mentünk keresztül. A tagok többsége most is munka vagy tanulás mellett játszik, de most már vannak köztünk diplomás színészek is. Havonta már tizenkét-tizenhárom előadásunk van, ami szép szám, jónak minősül.
– Intézményesednek?
– Igen, már vannak pénzügyeink is! Most vagyunk annak a folyamatnak a közepén, amikor már a bőrünkön érezzük, hogy szervezett keretek közé kell szorítanunk a művészetet. Ez bizony nehézségeket generál és konfliktusokkal is jár. A nagyon családias, nagyon baráti attitűdnek vége.
– Megszenvedik?
– Igen, de ez nem tragédia, hanem a fejlődés velejárója. Mint ahogyan az is, hogy ez már egy munkahelyféle lett, szabályrendszert, kereteket kellett kialakítani. Mindenkinek át kell éreznie a fordulat komolyságát, a gazdálkodás fontosságát. Annyiban még amatőr a társulat, hogy a jegybevétel csupán a terembérlésre, és a darabok költségvetésére elég, de ennek is hamarosan meg kell változnia.
– Milyen típusú darabokat játszanak?
– Nincs műfaji megkötés, szívem szerint szerzői színházat csinálnék. A legtöbb darabunk, a repertoár hetven százaléka olyan, amelyet a társulattal együtt én írtam. Mi vagyunk az egyetlen, folyamatosan játszó, magyar társulat Ausztriában, ami azzal a felelősséggel jár, hogy nem korlátozhatjuk le a nézőket csupán művész értelmiségiekre, akik főként komoly hangvételű, mélyen elgondolkodtató, kortárs darabokra jönnének be, hanem népszínház repertoárt kellett létrehozni. Van külön bábszekciónk, improszínházi szekciónk, és van mesejátékunk is, amivel tájolunk országszerte. De könnyed vígjátékokat, zenés darabokat is játszunk – persze, magas színvonalon –, mert annak az ötvenezer itt élő magyarnak biztosítani kell a szórakoztatását is. A darabválasztást befolyásolja a társulat összetétele is.
– Milyen a társulat összetétele?
– Sok fiatal lány és fiú szereplőnk van, ezen kívül vannak ötven feletti hölgyek és urak, de pont a késő harmincas, kora negyvenes korosztály hiányzik. Ezért nem lehet akármit előadni.
Mindig elmondom, hogy egy társulat összetétele akkor szakmailag egészséges, hogyha a Rómeó és Júliát úgy, ahogy van, ki lehet rájuk osztani. Nálunk van két Júlia, hat Lőrinc barát, nyolc dadus, de Rómeónk egy sincs.
– A ma esti darab is érdekesnek ígérkezik, már csak a cím játékossága miatt is: Itteni színjáték, amiről persze, rögtön Dante műve ugrik be. Jól sejtem?
