Nagy döntések előtt áll az új kormány, miután a többség mellette döntött. Nem irigylem. Sem a kormányt, sem magunkat.
Sok rossz döntést hoztam életem során. Nagyon sokat. Főleg ifjúkoromban. (Meg később.) Van egy olyan – adatokkal nem alátámasztott sejtésem -, hogy másokkal is megtörtént hasonló.
Milyen rossz döntésekre gondolok?
Nem gyónok. Származásom szerint sem szokásom. Inkább megírok mindent nyíltan a sorok közé rejtve ezeken a hasábokon, meg a könyveimben, köteteimben, ahogy Kádár alatt megszoktam. Akinek van hozzá szeme, az hallja (sic!).
Az én személyes tévedéseimnél fontosabb az a kérdés, hogy: miért? Miért dönt az ember sokszor rosszul olyan helyzetekben, kérdésekben, amelyek az egész életére kihatnak? Sőt: amelyek az egész életét tönkre tehetik. (És nem csak az ő életét.)
Pontosan ötven éve, 1976-ban írtam a rádió számára egy szatirikus jegyzetet. (Igen, fiatal kollégák, igen, akkor még lehetett írni a közrádiónak, meg a napi- és hetilapoknak rövidebb-hosszabb publikat. Írók írtak tárcákat minden héten, Szakonyi, Görgey, Csurka, Déry stb. Volt, aki az ÉS-t is csak Kardos G. tízsoros glosszájáért vette meg. Nem mese ez gyermek!)
Szóval ötven éve az a bizonyos kroki arról szólt: hogyan neveljük magunkat az életre? Örömujjongással kezdtem a szöveget, azaz felidéztem, hogy az iskola mindenre megtanít, ami az életben fontos. Emlékeztettem a hallgatókat például arra, hogy a fizikatanárom felvilágosított: ha egy nagy pusztaságban sétálunk, amiben csak egy fa van, és kitör a vihar, tilos a fa alá futni, mert tuti, hogy odacsap az istennyila. Hát nem egy létfontosságú ismeret ez az életputtonyunkba?
„Akadnak persze olyan kekeckedő alakok – folytattam a karcolatot -, akik szerint hiba, hogy az élet néhány apróságára: a pénzgazdálkodásra, a pályaválasztásra, a párválasztásra, a gyereknevelésre, a korszerű táplálkozásra, a betegségek megelőzésére és mondjuk leendő idióta főnökünk elviselésére az iskola nem nevel.”
Bocsánat a hosszú idézetért, de jelezni szerettem volna azt a primitív, de létfontosságú tételt, hogy a döntéseinkhez információkra és gondolkodási képességre lett volna szükségünk. Amit csak szüleinktől és tanárainktól kaphattunk meg. (Ma már a net és a Mesi - AI - korában kicsit más a helyzet, és még sokkal másabb lesz holnap, de ezt nem részletezem, mert sokan vannak honfitársaim, sajna’, akik hallani sem akarnak róla, vagyis a jövőről.)
Egykori szülőket, tanárokat említettem, akiket azonban nem hibáztatok. Tisztességes, a maguk szakterületén okos felnőttek vettek körül, akik nem tudtak segíteni a döntésekben. Sőt, esetleg helytelen javaslataik voltak. Sem képzettségük, sem élet- és emberismeretük, sem pszichológiai tudásuk nem volt elegendő, hogy egy nyiladozó lelket kiismerjenek, és jól használható tanácsokkal lássák el a jövőjére nézve. (Amely jövőt ugyanúgy nem ismerték, mint a hatalom csúcsán tehénkedők.) A diktatúra szorításában, a kor szorongásában talán még azt sem mondhatták el, tehették meg, amire egyébként képesek voltak.
Nem kérődzöm a tanulságon, ami a mai és a holnapi iskolát, médiát, kormányzati kommunikációt érinti, mert egyértelmű: harmonikus életre nevelni, az ehhez szükséges ismereteket megtanítani, a döntésekhez fontos készségeket fejleszteni, ez az elsődleges feladat ma és holnap. Minden más utána következik. A pusztai villámcsapástól való megmenekülés is!
A szerző író.
Miért dönt az ember sokszor rosszul olyan helyzetekben, kérdésekben, amelyek az egész életére kihatnak?