Ezeregyszáz évvel ezelőtt, május 1-jén a magyar hadak rajtaütöttek Sankt Gallenen és az ott lévő Szent Gál apátságon. Az erről szóló színes történet, amely közismert lett Magyarországon, és az iskolában is tanítják, kedvező fényben ábrázolja a magyar csapatot, amely nemcsak megkíméli egy félkegyelmű szerzetes, Heribald életét, de kérésére még a barátok borához sem nyúl hozzá, ellenben bőkezűen megvendégeli őt. Elvonulásuk után pedig Heribald úgy nyilatkozik a többi szerzetesnek, hogy nagyon tetszettek neki a magyarok, soha vidámabb embereket nem látott.
Bár a történet egy középkori forráson alapul, elég elfogultan szoktak egyes részeket kiválogatni belőle ahhoz, hogy az összkép pozitív legyen. (Természetesen maga a “kalandozás” szó is hamis fényben tünteti fel a rabló portyákat.) A forrás Ekkehard Casus sancti Galli című krónikája. Nemcsak sokkal későbbi, mint az események – Ekkehard valamivel 1000 előtt születhetett és 1060 körül halt meg –, de vezérlőelve, hogy a jó- és balszerencse aszerint érte a monostort, hogy betartották-e a szerzetesek a bencés szabályokat.
Ekkehard szerzetes volt Szent Gálban, és célja részben az volt, hogy a X. században kezdődő bencés reformot - amely a bencés szabályzat szigorúbb értelmezésére épült - elutasítva bemutassa: Szent Gál szerzetesei jól értelmezték és betartották a szerzetesi szabályokat, így nem volt szükségük a reformokra. Történetei sokszor teljesen ellentmondanak a más forrásokban található információknak; szereplői gyakran ideáltípusok, és a színes anekdoták "életszerűsége" megtévesztő. A retorika szabályai szerint mulattatva tanított; pusztán saját monostora szerzeteseinek szánta művét.
Heribald a forrással foglalkozó tudósok szerint kitalált figura, mivel a szerzetesi közösség igen jól dokumentált, és ő nem található köztük. Az irodalmi fikció azért kellett, hogy Ekkehard naiv, együgyű szemszögből mutathassa be a magyarokat. Az általa alkotott kép a magyarokról azonban korántsem olyan pozitív, mint ahogy általában beállítják. A székek használatának mellőzése az evésnél, a lakoma, ahol a félig nyers húst kés nélkül, a fogukkal tépve fogyasztják, a mértéktelen ivászat és az állati üvöltés korántsem azt a kedélyes képet árasztja, ahogy az iskolában tanították: ez a barbár pogányok jellemzése. Ekkehard azt is hangsúlyozza, hogy a lakoma épp Wiborada (akiről még lesz szó) meggyilkolása után folyt le.
Heribald egy tolmács segítségével beszél a magyarokkal, mivel egy korábban foglyul ejtett klerikus a magyarok kíséretében már megtanulta a nyelvet. A nagy lakoma után szabadulásáért könyörög, emiatt a magyarok kegyetlenül meg akarják ölni, és csak azért menekül meg, mert hirtelen megérkeznek a magyar kémek azzal a hírrel, hogy a közelben fegyveresek táboroznak, akiket nem tudnának legyőzni, és így a sereg visszavonul. A magyarok csak azért nem rabolnak sokat, mert a szerzetesek kimenekítették az értékeket, és így csak azt tudják elvinni, amit itt-ott, a közeli falvakban találnak. Bár ketten a torony tetején lévő szélkakast aranynak nézik és megpróbálják leszedni. Ekkehard itt szójátékot épített be a történetbe: a kakas szó és a monostor védőszentjének neve - Gallus - latinul ugyanaz.
A magyarok úgy gondolják, hogy a szélkakas a szerzetesek istenének ábrázolása, és ezért biztosak benne, hogy értékes anyagból készült. A két magyar sorsa már előrevetíti Isten ítéletét. Az egyik, ahogy lándzsájával próbálja lefeszíteni a szélkakast, lezuhan és szörnyethal. A másik azzal akarja megszentségteleníteni az apátságot, hogy – egészen konkrétan – magasról (a tetőről) leszarja; ahogy ehhez nekikészül, szintén lezuhan és meghal. De Ekkehard nem elégedett meg a két magyar isteni büntetésével: elbeszélésében végül a magyar sereg vereséget szenved, és a legtöbben vagy meghalnak a csatában, vagy belefulladnak a Rajnába.
Amikor a szerzetesek visszatérnek a monostorba, megkérik a püspököt, hogy szenteltvízzel űzze ki az ördögi erőket. Heribald sem csak arról számol be, hogy milyen jól tartották, hanem arról is, hogy bántalmazták; az együgyűség örve alatt Ekkehard tehát elítéli a vad, fegyelmezetlen népséget. A pusztítás miatt és mivel az ellenség jelenléte lehetetlenné tette a szántást, nagy éhínség is követi a magyarok távozását. A féktelen lakoma így már nem színes hír a valóságról, hanem a civilizált mezőgazdasági termelés ellentéte. Bár Ekkehard nagyon is elítéli a magyarokat, ugyanakkor jelzi az utat a megváltáshoz: elbeszélése szerint egy sebesült magyart elfognak, aki később megkeresztelkedik és megházasodik. Hogy ennek van-e valóságalapja, vagy csak Ekkehard fantáziájának szüleménye, egyelőre eldönthetetlen.
Az összkép sokkal kevésbé kedélyes, mint a rendszerint kiragadott részletek, és valójában Ekkehard értékítélete a magyar portyázókról negatív. Ráadásul a magyarok bűnei között egy még súlyosabb is szerepel: Szent Wiborada meggyilkolása. Ekkehard csak azért nem részletezi Wiborada mártírhalálát, mert - mint írja - máshol lehet olvasni róla. Wiborada szentéletrajzára utal ezzel. Ezt eredetileg egy másik Ekkehard írta 960 és 970 között, de a Casus szerzője, a negyedik akit ezen a néven számon tartanak a kolostorban, kissé átírta, valószínűleg Wiborada 1047-es, pápa általi szentté avatására készülve. Ez a szöveg valóban részletesen leírja Wiborada halálának körülményeit.
Wiborada, aki 880-885 körül született, úgynevezett inclusa volt, vagyis a Szent Mangen (Magnus) templomhoz tapasztott ajtó nélküli cellában élt befalazva. Csak két ablak nyílt a cellából, egy a templomba és egy kifelé. Életét az imádságnak és Istennek szentelte. A hagiográfiai életrajz szerint látomásban előre tudomást szerzett a magyar támadásról. Ő értesítette az apátot, így tudtak a szerzetesek időben védett helyre menekülni, a kincsekkel és a könyvekkel együtt.
Wiborada minden rábeszélés és kérlelés ellenére a cellájában maradt. A magyarok, akiket a szöveg „pogányokként” emleget, megpróbálták felgyújtani a cellát, de Isten ezt megakadályozta. Ezután bejáratot kerestek, de mivel ajtó nem volt, a tetőt törték át, és így jutottak be. Letépték Wiborada ruháját, a durva vezeklőing kivételével, és miután fejszével három súlyos fejsebet ejtettek rajta, otthagyták. Másnap belehalt sérüléseibe.
Wiboradáról más, egykorú források is fennmaradtak. Az apátság szerzeteseinek fogadalom-letételét regisztráló kéziratba egykorú kéz jegyezte be, hogy a reclusa (remete) Wiberatát a pogányok május első napján megölték. Az apátság évkönyveiben pedig feljegyezték, hogy 916-ban lett inclusa és (kicsit rossz dátummal) 925-ben mártírhalált halt, amikor a „hagarénusok” (Agareni, a bibliai Hágár leszármazottai) betörtek Sankt Gallenba. Az évkönyvek megfelelő részének szerzője, aki 955-ben átírta az előző évtizedek történetét, következetesen ezt a szót használta a magyarokra, eltérve a kortárs szerzőktől; ezzel valószínűleg a harcok jelentőségét akarta kiemelni, mivel beszámolt Ottó magyarok feletti 955-ös győzelméről is.
Wiboradaról később újabb szentéletrajz is született, és egy XV. század közepén készült illusztrált kézirat a szöveg német fordításával, amelyben a magyar támadókat anakronisztikus fegyverzetben ugyan, de gyújtogatva, állatokat zsákmányolva ábrázolják.
A Szent Gál apátság a vallási és intellektuális élet központja volt, a császárok támogatását élvezte, híres volt a szerzetesi könyvtára, iskolája, könyvmásoló műhelye. Wiborada, mivel az ő látomásának tudták be a könyvtár megmentését, a könyvtárak és könyvtárosok védőszentje lett.
A szerző történész professzor Cambridge-ben.