Adorjáni Panna: Körbe (részlet)

Mirjam holtfáradtan érkezik meg az Insóba, lehuppan egy székre, és belemarkol a kocsmaasztalra kitett mogyorós tálkába. Mindenki rettentően be van baszva, az élen Mórral persze, és Mirjam sem érzi magát józannak, a késői munka meg az éhség miatt valami érdekes, de nem túl kellemetlen másállapotba került. Mór azonnal elkezdi tölteni neki a bort, és úgy nyúl utána, olyan nyomulósan, hogy a lány összerezzen. A karját is állandóan a vállán tartja, néha magához húzza, alkohol- és cigiszagú szájával mindenféle teketóriázás nélkül csókolja meg, miközben a haverjainak magyaráz. Nem teljesen hivatalos ez a dolog, ami kettőjük közt folyik, úgyhogy Mirjam egyszerre érzi magát megtisztelve és mégis idegenül. Ez a Mór-ügy sokkal izgalmasabb volt akkor, amikor a csávó még csak nyáladzott utána, amikor Mirjam még nem engedte közel. Amikor még kapcsolatban volt, és tehetett úgy, mint akinek hízeleg az idősebb férfi udvarlása, de esze ágában sincs a közeledését viszonozni. Mindaddig, amíg azon a bizonyos bulin Mór tánc közben hirtelen meg nem csókolta, holott pontosan tudta, hogy van valakije. És onnan minden borult, Mirjam már nem érezte, hogy bármit is értene. Ő volt a hibás, igen, ő adott okot arra, hogy szakítson vele Lau, ahogy arra is, hogy Mór belépjen a képbe. Ő engedte a közeledést, ő nem húzta meg a határokat egyértelműen, ő gondolta, hogy az egész csak játék. Vagy nem is tudja, hogy mit gondolt. Semmit, végig semmit nem gondolt. És egyáltalán nem volt felkészülve arra, hogy Mór komolyan veszi őt. Igen, lehet, hogy élvezte húzni az agyát, örömét lelte benne, hogy a férfi elragadónak találja, és mindig kíváncsian beszélteti magáról. És hát nem pont ezt akarta? Hogy végre őt is komolyan vegye valaki? Hogy ő is igazi felnőttnek számítson? A felnőttek világában nem kérdezte meg senki, hogy mivel foglalkoznak a szülei, kivel és mikor veszítette el a szüzességét, hány kapcsolata volt eddig, mit akar csinálni egyetem után, vannak-e testvérei, kipróbálta-e már hármasban, és hogy mivel tölti a szabadidejét. A felnőttek világában a fontos dolgokról beszéltek, filozofálgattak, politizáltak, vitatkoztak, a felnőttek világában nem kellett barátkozni, születésnapi ajándékokat venni, a felnőttek világában nem kellett a következő kör rövidital előtt az utolsó lejeket számolni, mert mindig volt, aki probléma nélkül meghívta az egész asztaltársaságot, a felnőttek nem feszengtek minden kis semmiségen, hanem szabadon élték a boldog felnőtt életüket.
Mirjam nagyot húz a borból, szeretné beérni a többieket, szeretne átkerülni abba a lelkiállapotba, ahol nem zavarja Mór hatalmas, forró tenyere a csupasz vállán, a nyáltól ragadós csókjai az arcán, az erős kölniszaga a ruháján. Közben pedig zúg az agya, még mindig pörögnek a mondatok fejében, mintha még mindig a kritikát írná, még mindig a dokumentumot olvasná, keresve a hibákat, a túl erős bírálatot, ellenőrzi a saját munkáját azután is, hogy már nem dolgozik, hogy már előtte sincs a szöveg, mégis mintha kívülről tudná már az egészet, holott csak bizonyos mondatok indulnak újra és újra a fejében, mint valami beakadt magnó. Mindig ez van, rettentő nehezére esik kikapcsolni a munkát, legalább annyira, mint ráhangolódnia. Most ugyanolyan távolinak érzi mindazt, ami körülveszi, mint amikor az irodában a laptopon a fehéren villódzó kép­ernyőt bámulta. Akkor gondolatban még a színházban volt, pörgette az előadás előtt és után elhangzott öt mondatot, amit Iringóval vagy Mórral vagy Lórival, a főszerkesztőjével váltott, miközben azon sajnálkozott, hogy kimarad a legizgalmasabb részből, mert neki a hülye szerkesztőségben kell ülnie és kritikát írnia, mert a főszerkesztője egy fasz. A fejében Iringó értetlenkedő hangja visszhangzott, és már egy kicsit sajnálta, hogy nem fogadta meg a tanácsát, és nem mondta azt Lórinak, hogy egész egyszerűen nem fog beférni, és nem várhatják el tőle, hogy ő egyedül dolgozzon, amikor mindenki, beleértve őt meg a hülye Szabit is, aki ugyanennél a lapnál irodalmi szerkesztő, szóval hogy mindketten és mindenki más is lazsál és pihen és smúzol a színházban, csak neki, a projektalapon dolgozó olvasószerkesztőnek kell kritikát írnia, persze nulla pénzért, az éjszaka közepén.
Mirjam lesöpri magáról Mór izzadó kezét, és Iringó mögé lép. Mi lett végül Botival, kérdezi a barátnője széktámlájára támaszkodva. Vajon haragszik rám, mert ennyi ideig itt hagytam ezzel a hülye Mórral?, töpreng Iringó arcát vizslatva. Semmi, feleli a lány. Azt mondta, hogy hamarosan ő is átjön, de még nem bukkant fel. Bár Iringó olyan hangsúllyal beszél, mintha valami lényegtelen részletről kérdezte volna, Mirjam hallja a hangján, hogy csalódott. Á, sajnálom, mondja bátorítóan mosolyogva. Mindegy, leszarom, közli Iringó, és hirtelen felpattan. A mosdó felé veszi az irányt, de Mirjam nem megy utána. A kar­órájára néz, már fél egy is elmúlt, borítékolható, hogy már nem fog befutni az a csávó. Boti egyébként igazán jóképű, Mirjamnak is tetszik, és ha nem lenne ez a dolog közte meg Mór között, biztos kicsit féltékeny is volna, hogy Iringó csapott le rá hamarabb. Vagyis ezzel, hogy Iringó mondta ki először hangosan a dolgot, jogot szerzett arra, hogy az övé legyen ez a projekt akkor is, ha történetesen kiderülne, Botinak nem Iringó tetszik. Mirjam egyszeriben rájön, hogy valóban féltékeny, talán mert szívesebben lenne benne ebben a sztoriban, mint a saját öreg költős afférjában. Mór nagyon kedves vele, és Mirjam azt hitte, jobban fogja élvezni, hogy egy felnőtt férfival van viszonya, és persze az érzést, hogy ő már egy másik szinten játszik. Mór ráadásul érett csávó, kialakult a személyisége, az értékrendje, van saját lakása meg élete meg egy csomó tapasztalata. És mindenki ismeri, kisebbfajta hírességnek számít a városban, tisztelik a versei miatt, meghívják egy csomó helyre.