Leghátul ül a buszon, senki nem marad meg mellette, mert büdös, és hangosan dünnyög. A ruhája rendezett, de a keze szurtos, bőre repedéseiben feketén ül az utca mocska. A szomszéd ülésen egy flakon tablettás bor. Így utaznak, kettesben. Dózsa György tér. Az ajtó kivágódik, csukódik, aki felszállt, előrébb sorol, kivéve egy Fradi-mezes, Fradi-sálas férfit, aki odakapja a fejét a dünnyögésre, és onnantól úgy szorítja a jegylyukasztós kapaszkodót, mintha azon a bajnoki címük múlna.
Hunyorítva nézi a hátsó ülésen utazót, mintha a zsírfoltos, összemázgált üvegen keresztül kellene lesni a történelemvizsgán, de folyton elmosódnának az évszámok. A flakon rövideket gurul jobbra, balra, kanyarodás szerint löttyen a húgysárga lé benne.
– Albi, te vagy? – hasít bele a kérdés a busz gépzsíros, rossz szagú levegőjébe, s a Fradi-mezes férfi maga is visszahőköl, ahogy meghallja a saját hangját.
Albi felnéz, de a tekintete csak később követi a szeme mozgását, mintha a látóidegpályákat előbb ki kellene gabalyítania a sárga borból, akár a tengeri hínárt. Felemeli mocskos bal kezét, és úgy int, mint a játékosok, amikor a meccs elején bemutatják őket az aréna közönségének.
– Úgy tudtuk, meghaltál, Albi… – nyögi még mindig hitetlenkedve a Fradi-mezes, és közelebb lép, hogy leüljön. Pillanatra visszahőköl a szag miatt, de a döbbenet erősebb, így aztán elfoglalja a harmadik széket, a motortér mellettit.
– Dehogy haltam, dehogy haltam – röhint a másik, majd lecsavarja a flakonról a kupakot, és a Fradi-mezes felé nyújtja. Az zavartan visszautasítja.
– De senki se látott évek óta a faluban, Albi. Azóta, hogy édesanyád…
– De édesanyám, te jóu asszony… írd meg nékem, fáj-e még a szived… – Albi a mutatóujját emeli, mint amikor a nótáját kezdik húzni az embernek, szemét behunyja, úgy összpontosít a dallamra –, …amióuta én eljöttem, ki van veled, ki vigasztal téged?
– Anyám szokta kapálni a sírt, Albi, meg Manyi nénéd. Hodoson azt beszélték, felkötötted magad.
– Dehogy kötöttem én… ott lakok a Deákon. Csillagszállodába! Csupa milliomosok között. Van ott minden, amit csak el tudsz képzelni. Serező! Borozó!
– Ne idétlenkedjél, Albi, ott áll a ház, megyen tönkrefele évek óta, te meg…
– Édesanyám, te jóu asszony, ha majd megjössz, itt is maradsz nálam… édes otthont nyujt majd néked a kis kertes, vadvirágos házam…
Ferenciek tere.
– Dolgozol valamit, Albi?
A válasz lassan érkezik, mintha Albi a nagyjelenetére készülne egy súlyos tragédiában.
– Negyvenhárom éves vagyok. De olyan vagyok, mint egy ötéves. Álmomba is rugódozni szoktam. Pedig tizenkét iskolám van. Kőümüves! Feketeeee… Fekete, érted? Megcsináltam én azoknak mindent az ég adta világon, oszt mire mentem vele? Egy kurva fillért nem láttam belőlle.
– És most hova mensz, Albi?
– Nincsen nekem uti célom. A Jóisten vezet.
– Gyere haza. Ott a kert. Megleszel valahogy. Segítünk.
– Mindig lesem gondolatod… S te fiadat csókolgatod ugy, mint réges-régen…
A következő megálló: Zugló, vasútállomás, mondja a gépnő hangja. A mezes férfi összezavarodva feláll, jelez. Át kell szállnia az 1-es villamosra.
– Felírom a számom, Albi – motyogja, és előtúr a nadrágzsebéből egy blokkot, az övtáskája legaljáról meg egy tollat. A villamos már lassít, amikor rákaparja a reszketős számokat a hátoldalára.
Egyszerre rándul össze a szíve és a gyomra, amikor a gyűrött blokk alatt összeér a keze a mocskos, kemény ujjakkal.
– Hívjál fel, hallod? – mondja szinte könyörgő hangon a férfi leszállás közben.
– Szerusz, öcsém! – int valami régről feltépett mosollyal Albi, akárcsak gyerekkorukban, amikor vasárnaponként a focipálya mellett találkoztak. A másik férfi még mindig mozdulatlanul áll a megállóban, amikor a busz továbbhalad. Vagy harminc éve nem köszönt így neki senki.
Albi feje koppan az üvegfalon, ahogy áthaladnak a villamossíneken. Felnéz, utána a blokkra, mintha azt próbálná megfejteni, hogy került a kezébe. Apró cafatokra tépdesi a papírt, aztán a feje fölé hajítja a darabokat, és nézi, amint a fehér diribdarabok ide-oda libegve lehullanak köré. Nagyot kortyol a húgyszínű borból, aztán nyel egyet, és folytatja, hangosan, érthetően, mintha szavalna:
Mindjár itt a karácsony
Az angyal!
Angyalbőrben
Tütürüttü
Fáj a szivem
Jaj, de nagyon beteg
Orvoshoz én
Vele úgyse megyek
Kibirom én
Akárhogy is fáj.

Csepelyi Adrienn
az Ünnepi Könyvhéten június 14-én 12 órától dedikál a Vörösmarty téren a 21. Század Kiadó standjánál.

