Péterfy Gergely: Digó (részlet)

Kevin tekintete elkomorult.
– Ebben a városban a szegények mindig feláldozták magukat a gazdagokért. Ismered a város történetét, Winter?
– Wikipédia-szinten.
– Kár. Mesélek neked valamit. Valami nagyon-nagyon különöset. Akkor a Wikipédiát hagyjuk. Van a legnagyobb és leggazdagabb etruszk város itt alattunk, ez a Velzna, itt fenn a vörös sziklán, évszázadokon át, védve minden ellenségtől, a bőség közepén. Azok az izzadság- meg fegyverszagú rómaiak kitalálják, hogy jönnek és szépen kirabolják, és akit nem ölnek meg, azt elviszik rabszolgának, és a rabszolgáikat is elviszik rabszolgának, akik eddig az etruszkoknak dolgoztak, azok most a rómaiaknak fognak, együtt az egykori gazdáikkal, ez azért igazán szép. A rómaiak ebben külön élvezetet találtak, hogy aztán egymás mellett dolgoztatták a gazdát és a szolgát, és a szolgára bízták a büntetést, mert az exgazdája persze puhány volt és nem szokott a kemény munkához, hamar kipurcant a melóban, eltörte az edényt, elrontotta a szerszámot, és megrohasztotta a gabonát. Sorban legyőzték, kirabolták és elpusztították az etruszk városokat. Irigyelték és gyűlölték az etruszkokat, mert gazdagok és boldogok voltak, mert nem úgy élnek, mint ők, a rómaiak. Tudsz követni?
– Megpróbállak.
– Pár évtized alatt az összes várost elfoglalták, de Velznát nem tudták, mert te se tudnád elfoglalni meg én sem, itt, a szikla tetején az ember kurvára biztonságban van, ha nem akarod, hogy feljöjjön ide valaki a völgyből, akkor az nem fog feljönni. Fejbe baszod egy kővel, lenyilazod, bármi. Ott törték lenn a völgyben a rómaiak a fejüket évekig, hogy mi a nyavalyát kezdjenek a várossal, és kezdtek nagyon idegesek lenni. Az etruszkok időnként kitörtek és lekaszabolták, akit értek, a rómaiak néha megindultak az ostromgépekkel, de nem nagyon tudtak fellőni a városfalakig odalentről, csüggedten visszavonultak. Közben persze a városban sem volt egyszerű az élet. Hiába volt itt fenn minden, víz, nyájak, egy kis gabona, ez-az, azért az ostromot nem lehetett végtelenül bírni, és mindenki tisztába volt vele, hogy ennek úgyis vereség lesz a vége, pusztulás, halál, rabszolgaság. A rabszolgáknak már nem jutott étel, gyökereket és faleveleket, bogarakat és gilisztákat, kígyókat és gyíkokat ettek. Miközben a gazdag házakban tele voltak a raktárak, amelyeket a kelta rabszolgák őriztek, akiket – jól felfogott érdekből – persze bőven elláttak étellel. Volt itt egy görög rabszolga, egy Damosz nevű fickó, aki még fiatal srác volt, amikor a kalózok elrabolták a partvidéken, de már megvénült és megtört a rabszolgamunkában itt a hegyen… Egy pap rabszolgája volt, akit Larnt Asturnasnak hívtak. Larnt madárjós volt, rohangált egész nap, olvasta az égi jeleket, mert mindenki tőle várta a választ, hogy mit kellene csinálni, hogy legyőzzék a rómaiakat, de a madarak összevissza röpködtek, és Larnt nem tudott határozott választ adni. És akkor Damosz azt mondta neki, hogy csak akkor van esély legyőzni a rómaiakat, ha a rabszolgákat felszabadítják, és megosztják velük az ételt és a vagyont, mindenki teleeszi magát, felerősödik, fegyvert adnak a kezükbe, kitörnek a városból, lemészárolják a rómaiakat, és aztán meg sem állnak Rómáig, hogy elfoglalják. Larnt persze azt mondta, hogy ez lehetetlen. Egyéb helyzetben magáért az ötletért is megbüntette volna Damoszt, megkorbácsoltatta volna a kelta rabszolgáival vagy talán meg is öleti, de ekkor már mindenkinek agyára ment az ostrom és a völgy mélyéből, a köd alól felhallatszó latin vezényszavak, így nem csinált semmit, hanem eleresztette a füle mellett, és ment lesni a madarakat.
Néhány éjszakát álmatlanul forgolódott, miközben a rómaiak üvöltöztek meg huhogtak a mélyben, a rabszolgák pedig haldokolva nyögtek. Aztán nem bírta tovább, és a haditanácsban bejelentette, hogy a madarak röpte egyértelműen azt mutatja, hogy a rabszolgákat fel kell szabadítani, fel kell jól táplálni, fegyvert kell adni a kezükbe, ki kell törni a városból, le kell kaszabolni a rómaiakat, aztán pedig át kell kelni a hegyeken, és el kell foglalni Rómát. Üvöltözött mindenki, az összes arisztokrata tiltakozott, hogy ilyet még nem hallott a világ, felháborító, képtelenség, inkább a halál. Méghogy a rabszolgák kezébe fegyver, ki hallott már ilyet. Inkább kitörünk most rögtön, fegyverbe, harcosok, legyilkoljuk az összes rohadt rómait. Fegyverbe, fiaim, lóra! Kitárták a nagykaput, levágtattak a hegyről, nekiestek a rómaiaknak, de azoknak valahogy épp jó napjuk volt, és mire az etruszkok rájöttek, hogy vissza kellene vonulniuk, már a fél csapatot levágták. Alig bírták bezárni a kapukat, a rómaiak felkergették őket egészen a hegyre, az őrök alig győzték nyilakkal visszaszorítani őket a völgybe. A haditanácsban kitört a kétségbeesés, hogy na tessék, ez az istenek büntetése, amiért leszarták a madarak röptét olvasó jós szavait. A rómaiak lent a völgyben meg buliztak és vedeltek, és a hajítógépekből az elesett etruszkok levágott fejeit lődözték fel a hegyre. Teljes volt a városban a káosz, a rabszolgákhoz már eljutott a hír, hogy mit mondott a jós, meg persze a vereségről is értesültek, a kelta őrök is idegesek voltak, hogy mi lesz, ha a rabszolgák utolsó erejükkel fellázadnak, mindenki úgy érezte, hogy vesztésre áll. A haditanács végül döntött, igaz, minimális többséggel, de döntött, hogy a rabszolgákat fel kell szabadítani, az élelmiszerkészleteket meg kell osztani. A csontsovány rabszolgák reszkető lábakkal léptek be a termekbe, ahol korábban csak a háziszolgák jártak, reszketve hallgatták, hogy mostantól ők is szabadok, aztán nekiestek az ételnek, és napokig mindenki zabált, hányt meg fosott. Aztán jöttek a kelta rabszolgák, akik eleve jól tápláltak voltak, és most még szabadok is lettek, hogy oké-oké, persze, szükségük van ránk, jól tartanak minket, meg felszabadítanak, meg ígérnek fűt és fát, de mi lesz, amikor legyőzzük nekik a rómaiakat? Egyik napról a másikra meg fognak feledkezni arról, amit ígértek, visszatolnak minket a rabszolgasorba. Úgyhogy a szabadság nem elég, az eskü nem elég, osszák meg velünk a családjaikat, adják hozzánk feleségül a lányaikat meg férjül a fiaikat, osszák meg velünk a házukat és a vagyonukat, akkor fogunk hinni nekik.

Kitört a teljes kétségbeesés az arisztokraták között, hogy hová lesz így a nemes vér, az ezeréves családok vérvonala, hova lesz így az ősök fasza, az isteni törvény, de már nem volt visszaút. Oda kellett adni a lányokat a karikalábú, kancsal, lapos homlokú, kacska kezű, hajlott hátú férfiaknak és oda kellett adni a fiúkat a nyakig szőrös, szakállas, büdös, fogatlan, lógó mellű nőknek. A főtemplom előtt tartották az esküvőt, háromezer párt adtak össze, és a rabszolgák, akik immár ugyanolyan szabadok voltak, mint egykori uraik, megesküdtek, hogy harcolni fognak a városért.A rabszolgák boldogok voltak, hevertek a díszes ágyakban, csapkodták a festett szekrények ajtajait és rángatták ki a selymeket, magukra aggatták az arany ékszereket, és nyakalták a bort, az arisztokraták pedig undorral elviselték a megaláztatást, mert abban bíztak, hogy így legalább túlélhetnek. Mindenki baszott orrba-szájba.

Egy hét sem telt el, amikor két arisztokrata az egyik titkos alagúton, amelyek már akkor is itt húzódtak a házak alatt, és lehetett bennük settenkedni és osonni, kilopakodott a városból, és elmondta a rómaiaknak, hogy mi történt a Velznában. Ha ígéretet kapnak arra, hogy nekik és a családoknak, akiket képviselnek, nem esik bántódása, megmutatják a titkos alagutat, amely bevezet a városba. Kockázat és vérontás nélkül el tudják foglalni Velznát, csak ennek a borzalomnak legyen vége. Mi lesz, ha híre megy, hogy az etruszkok megengedték a rabszolgáknak, hogy elvegyék a lányaikat és a fiaikat? Mi lesz, ha Rómában a rabszolgák fellázadnak, és elkezdik ugyanezt követelni? Sőt, mi lesz, ha itt a sereg körüli szolganép, aki a téglát veti, a sáncot ássa, a vadat nyúzza, a bort cipeli, a lovat csutakolja, a nyájat legelteti, a fegyvert feni, a nyilat kötözi, a hajítógépet zsírozza, a vizet hordja és a római katonák faszát veri, egyszerre fogja magát, és éjszaka elvágja a katonák torkát? A tűzvészt az első lángnál kell elfojtani, a gátszakadást az első ürgelyuknál, amely szivárogni kezd. Tudtak az etruszkok szónokolni, hamar meggyőzték a rómaiakat, akik riasztották az elit egységeket, a legkeményebb veteránokat, akik megerőszakolták a tarantoni görög nőket, felnégyelték a szamniszokat, karóba húzták Pürrhosz katonáit, akik dideregtek az Alpok telében a keltákat üldözve, akik izzadtak a calabriai nyárban, akik tele voltak sebhellyel, varrással, testükbe tokosodott kelta és görög nyílhegyekkel. De még ők is rettegve oldalaztak a keskeny járatban, amely végtelen hosszan kanyargott a hideg sötétben, rettegésükben dührohamot kaptak, és le akarták gyilkolni a két etruszk árulót, mert attól féltek, hogy csapdába csalják őket. Semmit sem gyűlöltek úgy, mint a sötétet. De aztán felértek a városba az egyik áruló háza alatt, és hajnalra elfoglalták a várost. Az ágyaikból rángatták ki a rabszolgákat, ahol tele hassal, részegen feküdtek arisztokrata házastársaik oldalán. A rómaiak a rabszolgákat hátrakötözött kézzel térdeltették végig az utcákon, és hozták a bivaly bőr ostorokat, amelyek súlyosak voltak, és feketék. Jól megáztatták őket sóban és ecetben, és hozzáláttak a lassú és módszeres korbácsoláshoz. Az első csapásokra a bőr kivörösödött, a másodikra felrepedt, a harmadikra szétnyílt, mint a kibomló rózsa, széthúzódott, feltárult a hús, az izmok kötegei. Csak a negyedikre kezdett vérezni, az ötödik és a hatodik végigszelte a húst, elpépesítette és szétnyitotta és centiről centire hatolt át, a nyolcadikra és a kilencedikre elővillantak a csontok, a hátcsigolyák, a lapockák, a bordák. Az utcán folyt a vér, a húgy és a szar, a rabszolgák visítása és hörgése összekeveredett az arisztokraták ujjongásával és a rómaiak röhögésével. Így volt, barátom.