Új élet – Hullámzó horizont Garaczi Lászlóval és Nagy Ildikó Noémivel

A történetek vagy akár a mondatok terén sok kapcsolódási pontot látok Ildikó 2010-es, Eggyétörve című novelláskötete és a Hullámzó horizont című, most megjelent közös regényük között. Mindkettőben egy Észak-Amerikában nevelkedett lány magyarországi tapasztalatai kerülnek előtérbe. Tekinthető-e a Hullámzó horizont a novelláskötet előzményregényének, egyáltalán: milyen a kapcsolat a két kötet között?

NAGY ILDIKÓ NOÉMI: Úgy tekintek a novelláskötet írásaira, mint grafikai vázlatokra egy nagyobb olajfestményhez. Lacival régóta terveztük a közös regényt a kettős identitásról: egy kamasz két kultúra közé rekedve keresi önmagát. Elkezdtünk írni a témához kapcsolódó szövegeket, és próbáltuk őket összeilleszteni.

GARACZI LÁSZLÓ: Talán tőlem sem idegen ez a multikulti problematika. Apámék a születésem előtt költöztek a Dél-Alföldről Budapestre, a belvárosban nőttem fel, de valójában a gyakran látogatott vidéki rokonainkhoz tartoztunk. Más volt a családi belvilágunk, mint a kinti nagyvárosi élet, ebből később mindenféle feszültségek keletkeztek. Mi akarsz lenni, jobbágy vagy jampec? Sok idő telt el, mire felfogtam és elfogadtam ezt a kettősséget. A szocializáció manapság többnyire egy szubkultúrákból álló, bonyolult és dinamikusan változó térben zajlik. Amikor megismerkedtünk, Ildikó csak pár éve élt Magyarországon, de azt hiszem, értettem, min megy keresztül.

Ahhoz, hogy a kettős kulturális identitás problematizálásához közelebb kerüljünk, Ildikó, kérem, vázolná az élettörténetéből, miért is jött Magyarországra, és miért döntött az itt maradás mellett?

N. I. N.: Fontos megjegyezni, hogy sem az Eggyétörve, sem a Hullámzó horizont nem önéletrajz. Használtunk valós motívumokat, de az írás során ezek is változtak, illetve sok mindent kitaláltunk, gyűjtöttünk, egybegyúrtunk. Hogy mást ne mondjak, az elbeszélő narrátor karaktere, sorsa egészen más, mint az enyém. Az apukám a hetvenes évek elején került Nagyváradról Kanadába, ott ismerte meg később anyukámat. Vancouverben születtem, Brooklynban nőttem fel, ’82-ben jártam először Magyarországon, apukám Fulbright-ösztöndíjasként Bartók Béla életművét kutatta. Első nap a magyar iskolában a tanárnő megkérdezte a nevem, és pontosan tudta, hogyan kell kiejteni és leírni. Ez a pillanat sorsdöntő volt számomra. Hihetetlen volt, hogy létezik egy ország, ahol mindenki magyarul beszél. Nyolcévesen kijelentettem a szüleimnek, hogy nem megyek vissza Amerikába. Megígérték, ha majd nagy leszek, eldönthetem, hol akarok élni. Tíz évvel később Magyarországra költöztem. Nem volt könnyű, nem ismertem senkit, nem voltak barátaim. Lacival ’98-ban találkoztunk, ekkor már a Zeneakadémia után az ELTE amerikanisztika szakára jártam. Azóta is elsősorban műfordítóként dolgozom.

Ahogy említette, csodálkozással töltötte el, hogy itt mindenki magyarul beszél, noha kevés köze volt a magyar kultúrához. A regényben Kiss Villő hasonló helyzetben van, bár Amerikában is folyamatosan magyar környezetben forog. Miként működik odakint a hagyomány- és identitásőrzés – főleg annak fényében, hogy sokak nem önszántukból hagyták el a hazájukat?

N. I. N.: Néhány éve meglátogattuk apukámat Floridában, ahová nem sokkal azelőtt a munkája miatt költözött, de már ugyanúgy volt neki magyar társasága, mint korábban New Yorkban. Az emigránsok gyorsan megkeresik és megtalálják egymást. Az igazi hagyományőrzés persze nem könnyű, a második generációs gyerekek elfelejtik a nyelvet, vagy ha beszélik is, az írás-olvasás már nem igazán megy. Ezek a közösségek, társaságok törekednek a kulturális hagyományok ápolására, de előfordul, hogy az összejöveteleiken angolul beszélnek. Jellemző történet egy régi barátomé, akivel együtt nőttünk fel. A gyerekei már nem tudnak magyarul, és nemrég azt írta, hogy vágyik Magyarországra, de már nincs kivel és kihez jönnie. Nyugdíjas korukban sokan próbálnak kétlaki életet élni, itt is, ott is időt tölteni.

G. L.: Éltem Amerikában egyedül, más országokban is, és mindig próbáltam felvenni a kapcsolatot a helyi magyar diaszpórával. Ha idegen közegbe kerülsz, keresed a természetes szövetségeseket, tőlük remélsz fontos információkat, segítséget a beilleszkedésben, a munkakeresésben. Az emigránslét praktikus és mentális nehézségeinek nagy az irodalma. Sok mindent tudunk erről az egzisztenciális helyzetről. A regényben szerepel egy osztálytárs, bizonyos Eric Hochglaube, aki szégyelli, hogy a szülei németek. A gyerekek nem szeretnek kilógni, a másság támadási felület. Nehezen érthető a gyerekek számára, hogy miért beszélnek otthon egy nyelvet, amit senki nem ért. A kisebb kultúráknál, mint a magyar, ez a dolog még nehezebb – Magyarország csak egy apró folt a térképen…

N. I. N.: Szemben az olasz, spanyol vagy kínai közösségekkel, amelyek jóval nagyobbak, és amelyek létezése a térképen is szemmel látható. Általában már gyerekkorban elkezdődik a kulturális lemorzsolódás: szeretnél beolvadni, és ha a családod nem erélyes, ez meg is történik. A szüleim otthon velem csak magyarul beszéltek. Ha angolul szólaltam meg, úgy tettek, mintha nem értenék, amíg nem mondtam magyarul.

Nézzük meg közelebbről akkor a nyelvet! A regény rendkívül sűrű-tömény, komplex kódolású, sokrétegűen komponált szöveg. Mégis visszafogott, szikár, lecsupaszított. Érezhetően partnerként tekint az olvasóra, de irányítja is őt. Miként hozták létre ezt az elbeszélés-, illetve írásmódot?

G. L.: Ezen a téren valahogy egyességre kellett jutnunk. Ildikó prózanyelve rövid mondatos, minimalista, és sok kis érzéki megfigyelésre koncentrál. Az én mondataim általában nyelvjátékosabbak, hosszúak, keverik a regisztereket. Olyan megoldást kellett találnunk, amelyben mindkettőnk kreativitása érvényesül. Ez a közös nyelvi hangoltság az írás folyamatában kezdte kiforrni magát. Nagy segítséget kaptunk a narrátorunktól, aki egy idő után önállósította magát. Az ő privát beszédmódja kezdett érvényesülni. Villő jó megfigyelő, szeret tömören reflektálni a körülötte zajló helyzetekre, történésekre, ugyanakkor a képzelődés sem idegen tőle.

N. I. N.: Alapvetően egy fura számteches csaj, egy érzékeny geek.

Hogyan zajlott a közös munkafolyamat?

G. L: Először véletlenszerűen születtek szövegek, aztán elkezdtünk gondolkodni, hogy lehet ezeket összefűzni, hogy nézhet ki egy nagyobb szerkezet.

N. I. N.: Volt már gyakorlatunk az ilyesmiben, például korábban többször írtunk adott témára ikernovellát.

G. L.: Igazából évtizedek óta minden szöveget, fordítást, amivel dolgozunk, közösen megbeszélünk, elemzünk. Tehát a helyzet, hogy együtt dolgozunk egy szövegen, nem volt idegen számunkra. Főleg, amikor már volt egy értelmezhető mennyiségű szövegtest, és valami elképzelésünk is arról, hogy miről szólhat a könyv.

N. I. N.: Olyan alapvető döntéseket kellett meghoznunk, hogy a könyv első fele Manhattanben, a második, nagyjából ugyanakkora rész Lipótvárosban játszódik. Illetve, hogy a történeti háttér a rendszerváltás, amit két nézőpontból látunk, az amerikai diaszpóra felől és az országba érkező Villő tekintetén keresztül.

A fejezetek címeként egy-egy személy neve áll. Miért?

G. L.: Ez is közben alakult ki, először csak pár fejezetnek volt keresztnév a címe, aztán ezt egységesítettük.

Merthogy a nevek mögött egy-egy élettörténet is áll?

N. I. N.: Többnyire, de nem mindig ragaszkodtunk ehhez a paradigmához. Van, ahol lazábban kötődik a név az epizódhoz.

G. L.: Főleg az első részben jelennek meg a nevekhez kapcsolódó emigrációs típusok és stratégiák Villő családján belül és azon kívül is. Ezek a történetek sem szárazan dokumentaristák, inkább fikciós jellegűek, úgy jelennek meg, ahogy Villő látja, elképzeli őket.

Mitől izgalmas Kiss Villőnek 1993-ban Budapest, Magyarország, amiért, ahogy írja: „Életem legszebb nyara, kilencvenhárom”?

N. I. N.: Ez egy éles váltás az életében, Amerikában valaminek a végére ér, nem lát perspektívát. Egy olyan országban próbál új életet kezdeni, amely maga is éppen alapvető változásokon megy keresztül.

G. L.: Villő otthagyja a főiskolát, szabadulni próbál egy szerencsétlen szerelmi kapcsolatból, a szülei válni készülnek. Váratlanul lehetősége nyílik, hogy mindent maga mögött hagyjon, kilépjen az eddigi életéből, ahogy a nagyanyja 1956-ban, csak éppen térben visszafelé. Úgy szoktuk mondani, remigrál. A könyv egy remigráció történetét meséli el. A közeg, amivel itt találkozik, és ami beszippantja, vagyis a rendszerváltás utáni Magyarország karneváli világa egyszerre sokkoló és inspiráló a számára.

N. I. N.: És felszabadító, egy idő után olyasmikre vállalkozik, amiket korábban nem csinált volna: autóstoppol, kocsmákba, rock­fesztiválra jár, mer kockáztatni és improvizálni.

Akkor ez egyben egy felnövéstörténet is.

G. L.: Így van, Bildungsroman, még szebb szóval coming-of-age történet.

A regény címeként választott kifejezés mindössze egyszer fordul elő a szövegben. Miért tűnt mégis kifejezőnek?

G. L.: Utalhat erre a bizonyos kulturális énkeresésre, de eszünkbe juthat a tenger is, amely fölött Villő átkel az Óhazába, vagy akár a Balatonra, ahol az első heteit tölti. Azon a helyen, ahol a regényben elhangzik, a bizonytalan jövőre, a várakozásra, a boldogságkeresésre vonatkozik.

+1 KÉRDÉS
A lapokon feltűnik egy nem nevesített, futballkedvelő borostás jogászfiú 1989-ben az amerikai magyarok között vendégelőadóként, akit az elbeszélő apja Magyarország reménységeként aposztrofál. Van ennek életrajzi háttere?

N. I. N.: Tényleg járt nálunk vendégségben. A regényben később is fel-felbukkan háttérfiguraként, még a ma játszódó, utolsó epizódban is. Mondhatni, ő a könyv titkos hőse, látjuk a felemelkedését és a bukását néhány villanásban. Amúgy több történelmi figura és közéleti szereplő is megidéződik, vannak könnyen azonosíthatók, és van, akit csak ő maga ismerhet fel, ha véletlenül olvassa a könyvet.

G. L.: A névtelen hírességek koncepciója is tudatos döntés volt. Nem a politika, hanem a Villők és Edinák történeteit akartuk elmesélni. Egy ideális világban lényegtelen, hogy hívják a minisztereket, mert bízhatunk benne, hogy jól végzik a dolgukat. Az igazi történelem itt „lent”, köztünk zajlik.