Május 26-án az Országgyűlés többek között a spontán privatizációval induló eseménysorozat (párt, állam, szolgálatok, átmentés, vagyonvesztés) vizsgálatára is bizottságot állított fel. Egyik szereplője voltam ezeknek az időknek, de most csak a spontán privatizáció néhány kérdéséhez szólok hozzá.
A KERET. Elterjedt, politikai fegyverré vált a fogalom, de a „spontán” privatizáció a legkevésbé sem volt spontán. Szabályok között mozgott, ismert célok felé haladt, bár ezeket az utókor nem fogadta el. A nyolcvanas évek legáltalánosabb felismerése, hogy valamilyen piacgazdaságra van szükség, és a tulajdonos funkcióját rehabilitálni kell. A kisboltok esetében ez könnyen kezelhetőnek látszott (nem volt az), a nagyobb, úgynevezett szocialista vállalatok esetében azonban más volt a helyzet.
A rendszer felpuhulásának egyik jellegzetes módszere a vállalati reformokkal való kísérletezés volt. 1984-ben fogadták el azt a törvényt, amely lehetővé tette, hogy bizonyos szocialista vállalatok esetében (amelyeket pontatlanul önkormányzó vállalatoknak nevezek) a tulajdonosi döntések többsége a minisztériumoktól átkerüljön a vállalati irányításhoz, amelyben paritásos alapon vett részt a minisztérium, a dolgozók és a management. Ez a változás megfelelt a korábbi reformok egyik ideológiai irányának, miszerint a dolgokat a vállalatok ismerik, nem a minisztérium.
A ZENITEN. A megváltozott politikai hangulatban, 1987-től a vállalatok aktívan keresték a kibontakozás lehetőségét a beruházások és a konvertibilis behozatal kínzó hiánya közepette. Itt vált problémává, hogy a szocialista vállalati forma nem alkalmas tőke bevitelére, mert azt vagy alapítani, vagy megszüntetni lehet (egyfajta hitbizomány). Lehetett viszont új leányvállalatokat (jellemzően kft-ket) alapítani, amelyek a vállalat tulajdonában voltak, szemben a vállalat egészével, amely továbbra is állami tulajdonban maradt.
A művelet elvileg végrehajtható volt az érvényben lévő szabályozás szerint, és természetesen az új gazdasági társaságokról szóló törvény (GT) alapján is, amelynek atyja Sárközy Tamás volt. A GT kihirdetésének idején már fellazultak a politikai viszonyok, az MSZMP kevésbé állt ellen, a helyi pártbizottságok pedig fokozatosan felsorakoztak a kombinált vállalatvezetés mögé. A korban a vállalatvezetők politikai csillagzata a zeniten volt, hasonlóképpen a nekik dolgozó tanácsadókéhoz.
A SPONTÁN PRIVATIZÁCIÓ ELLEN. A kft-k szaporodása alighanem elmaradt a róla szóló legendától, és maga az átalakulás sem jelentett érdemi tulajdonosváltást, csak ha értékesítették azokat; néhány esetben ez is bekövetkezett. 1989 tavaszán még úgy festhetett, hogy egy érvényes modell bontakozik ki, amely megoldja a kínzó tőkehiányt. Csakhogy a közvélemény a spontán privatizáció ellen fordult, és rövidesen az ellenzéki pártok is tiltakoztak. Az elutasítás maradt végig az egyetlen egységesen osztott álláspont, de arról, hogy milyen legyen az állami vagyongazdálkodás, kevés használható tudás alakult ki.
ÁVÜ. 1989 tavaszától megkezdtük az állami privatizációs központ létrehozását, ami akkortájt - finoman szólva - kisebbségi idea volt. A szervezkedésben sokan az állami regressziót látták, s hogy a feneketlen zsákba ömlik az a sok pénz, amelyet a vállalatok hasznosan tudnának elkölteni. Az államháztatás lyukas volt, a konvertibilis adósságszolgálat az egekbe emelkedett, és arra pénzre, amelyet a spontán privatizáció során a vállalat magára költhetett volna, az államnak is égető szüksége volt.
Az Állami Vagyonügynökség létrehozásának legfőbb oka tehát az állami vagyon verseny nélküli értékesítésének megakadályozása, a gazdasági szétesés elleni fellépés volt.
Az illúziókban én is osztoztam, ideértve, hogy az állami kontroll jó védekezés a korrupció ellen. Mea culpa.
ÁLLAMI VAGYONKEZELÉS. Az ÁVÜ indulásakor (1990-ben) 50-100 egység került a portfólióba. Ez értékesítésre szervezett ügynökség volt, első elképzeléseink szerint (Vagyonpolitikai Irányelvek) a privatizációs döntés az Országgyűlés kezébe került, a szakmai asszisztencia pedig a szakminisztériumok dolga lett volna. Az indulás előtt készítettünk egy listát, amely megtiltotta bizonyos stratégiai cégek, hálózatok eladását (bank, energia). 1992-ben, az Antall-kormány idején a valahai, de formailag tovább is létező szocialista vállalatok önállóságát felszámolták, és gyakorlatilag az egész szektort társasági formák közé helyezték. Ezzel az ÁVÜ portfóliójába mintegy 2000 cég került be.
A FOLYTATÁS. Amíg a vagyon kitartott, a privatizáció maradt az állami fókuszban, vagyis a bevétel számított, nem a tartós hozam. És mivel a bevétel a költségvetésbe került, a dolog természeténél fogva a teljes összeg számított, az egyenként elért bevétel (ld.: olcsó vagy fair értékesítési ár) sokkal kevésbé. Később a vagyonosodásban a privatizáció szerepét átvette a költségvetés és az állam elfoglalása, valamint az EU-támogatások lefölözése.
VÉGÜL. A szervezéskor elfogadtuk, hogy az ÁVÜ portfóliójában csak a társasági formájú vállalkozói vagyon szerepel (ebből a bankokat csendben kivettem). A társasági formát mint feltételt és kiindulópontot azonban súlyos tévedésnek látom, mai eszemmel egyáltalán nem így tennék. Először szülessék meg a felelős döntés az állami vagyonról, aztán jöhet minden más. Az ÁVÜ a vagyon tömeges odakerülésével illetéktelen túlhatalmat kapott, nem is tudott jól élni vele. Közben megszületett, majd megbukott egy állami hivatal (ÁV Rt.), amely bizonyos nagyvállalatok gazdasági átszervezését intézte volna. Az államigazgatás korábbi befolyása összeomlott, kivéve a Pénzügyminisztériumot. Az ÁVÜ szakmai szervezetében afféle tükörreferatúrák, igazgatóságok alakultak ki. A privatizáció igazgatása-vezetése a kor lobbiszerkezetét mutatta, ami persze kölcsönösen korlátozta az ellenérdekeket.
Érezvén az átmenetiség súlyát, a rendszerváltás előtti parlamentet sikerült lebeszélnem arról, hogy az ÁVÜ igazgatóságát a választások előtt kinevezzék. Egy ideje azt is gondolom, hogy bár a privatizáció támogatása, azon belül az állam felelősségének hangsúlyozása helyes magatartás volt, a privatizációs szervezet felállítását a választások előtt már súlyos hibának látom, hasonlóképpen az ügyvezetői igazgató poszt elfogadásához. Akkor azt gondoltam, a haza, a vagyon védelme érdekében teszem - de a haza másként vélekedett. És ma már a hazával értek egyet.
A szerző közgazdász, az ÁVÜ első ügyvezető igazgatója.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.