De van egy nehezebb kérdés is. Mi maradt utána bennünk?
Mert egy autoriter rendszer nemcsak törvényeket változtat meg. Nemcsak médiát foglal el vagy gazdasági függőségeket épít ki. Hanem lassan átformálja az emberek lelki reflexeit is. Megtanít félni, hallgatni, gyanakodni. Megtanít arra, hogy mindig legyen valaki, akit hibáztatni lehet. És sokszor arra is, hogy élvezetet találjunk mások megszégyenítésében.
A szlovén filozófus, Renata Salecl szerint az olyan politikusok, mint Donald Trump, azért olyan erősek, mert nemcsak politikai programot kínálnak, hanem érzelmi azonosulást is. Sértettséget, bosszút, a „végre kimondja valaki” érzését. Nem egyszerűen vezetők, hanem projekciós felületek. Sok ember a saját dühét, csalódottságát és elismerés utáni vágyát látja bennük megtestesülni. Orbán Viktor rendszere is nagyon mélyen épített ezekre az érzelmekre. A propaganda azonban itt nem pusztán hazugságokat jelentett. Ennél sokkal többről volt szó. Egy olyan világról, amelyben az embereket állandó érzelmi készenlétben tartották. A kormányzati média, a plakátkampányok, a „nemzeti konzultációk”, a beszédek mind ugyanazt a lelki logikát erősítették: veszélyben vagyunk, támadnak minket, csak a vezér képes megvédeni bennünket.
A „nemzeti konzultációk” például soha nem valódi párbeszédek voltak. Nem arra hívták az embereket, hogy gondolkodjanak, mérlegeljenek vagy kérdezzenek, hanem arra, hogy azonosuljanak egy előre megírt érzelmi világgal. A kérdések eleve sugallták a „helyes” választ. A propaganda egyik legnagyobb pusztítása pedig az volt, hogy lassan elbizonytalanította magát az igazság fogalmát is. Egy idő után már nem az számított, mi igaz, hanem hogy ki uralja jobban a figyelmet, ki tud erősebb érzelmi reakciót kiváltani.
Ez a világ azonban nem marad a politikában. Lassan beszivárog a hétköznapokba is. Az emberek egy idő után már nem vitapartnert látnak a másikban, hanem ellenséget. Nem megérteni akarják egymást, hanem legyőzni. A közbeszéd kommentháborúvá válik, ahol a cél nem az igazság keresése, hanem a másik megszégyenítése. Orbán rendszerének egyik legfontosabb eszköze a folyamatos harci nyelvezet volt. „Megvédjük magunkat”, „harcolunk”, „Brüsszel támad”, „veszélyben a haza”. Az ország lassan permanens ostromállapotban kezdett élni. És ostromállapotban az emberek könnyebben mondanak le józanságról, együttérzésről és szabadságról. A háborús nyelv pedig lassan a hétköznapi kommunikációt is megfertőzi. Már nem beszélgetünk, hanem „odaszólunk”. Nem vitázunk, hanem „megsemmisítjük” a másikat.
Ezzel párhuzamosan a jog is fokozatosan elveszítette erkölcsi tekintélyét. A törvényhozás sokszor már nem közös szabályrendszerként működött, hanem politikai fegyverként. Egyre többen érezték úgy, hogy a szabályok nem mindenkire ugyanúgy vonatkoznak, hogy a kapcsolatok fontosabbak az igazságnál, és hogy végül mindig az ügyeskedő jár jól. Ez a tapasztalat lassan a mindennapi gondolkodás részévé válik. Az emberek cinikussá lesznek, és már nem hisznek abban, hogy létezhet tisztességes közélet.
A rendszer közben sok konzervatív egyházzal is szoros szövetséget épített ki. Az állam pénzt, státuszt és politikai védelmet adott, az egyházak egy része pedig erkölcsi legitimációt biztosított a hatalomnak. Csakhogy a hit könnyen elveszíti erkölcsi erejét, ha túl közel kerül a politikai hatalomhoz. A kereszténység eredeti üzenete nem a törzsi harc és nem az ellenségképzés, hanem az emberi méltóság védelme, az irgalom és az igazság keresése. Amikor a vallás a politikai lojalitás eszközévé válik, saját lelki hitelességét kezdi feladni.
A rendszer elitista logikája közben állandó függőségeket is épített. Miközben folyton „az emberekre” hivatkozott, valójában egy erősen központosított világot hozott létre, ahol a vezető tudja, a többiek pedig követik. Ez a szemlélet az iskolákban is megjelent. Sok helyen nem önálló gondolkodást és felelős részvételt tanulnak a gyerekek, hanem alkalmazkodást és engedelmességet. Pedig demokratikus társadalmat nem lehet alattvalókból építeni. Talán ez az egyik legfontosabb felismerés: egy autoriter rendszer nemcsak az intézményeket foglalja el, hanem lassan beköltözik az emberek kapcsolataiba, nyelvébe és gondolkodásába is. És ezért nem elég egyszerűen leváltani egy kormányt. Ha ugyanaz a megvetés, ugyanaz a törzsi logika, ugyanaz a megszégyenítési kultúra marad bennünk, akkor újra és újra kitermeljük ugyanazokat a vezetőket – akár más néven is.
Ezért a valódi demokratikus fordulat nemcsak politikai kérdés. Kulturális és erkölcsi kérdés is. A propaganda ellen nem ellenpropagandával lehet tartósan győzni, hanem valóságkereséssel és intellektuális szerénységgel. A harci beszédmód ellen nem újabb gyűlölettel, hanem civilizáltsággal. A cinizmus ellen bizalomépítéssel. Az alattvalói kultúra ellen részvétellel. A politikai törzsek logikája ellen pedig olyan emberi kapcsolatokkal, amelyekben a másik ember méltósága fontosabb marad, mint a saját táborunk pillanatnyi győzelme.
És mindez nem egyszeri feladat. Az erőfeszítés nem ér véget.
A demokratikus kultúrát minden generációnak újra kell tanulnia. A családokban, az iskolákban, a munkahelyeken, az internetes vitákban és a mindennapi beszélgetésekben. Minden alkalommal, amikor eldöntjük, hogy megalázzuk-e a másikat, vagy inkább megpróbáljuk megérteni. Mert a szabadság nem önfenntartó állapot. Ha nem gyakoroljuk a tiszteletet, a nyitottságot és az együttműködést, akkor lassan visszacsúszunk abba a törzsi világba, ahol már nem polgárok élnek együtt, hanem egymástól félő és egymás ellen uszított táborok.
És talán ez a legfontosabb felismerés: nem elég legyőzni választásokon a despotát. Meg kell tanulni másképp élni egymással.
