Ugyan nem az első percektől kíséri az életünket, de ott van a legfontosabb pillanatainknál. Amikor magunkat leendő világsztárnak képzelve rúgjuk a labdát a garázsok előtti poros téren. Amikor kamaszként próbáljuk megérteni az egyre bonyolultabbá világot. Amikor azon morfondírozunk, hogy jó lenne valahogy szerelmet vallani és megcsókolni azt a szőke lányt a párhuzamos osztályból. Amikor kudarcot vallunk a szép szőke (majd barna és fekete) lánynál. Amikor világfájdalmunkban először kortyolunk bele apánk eldugott konyakjába. Amikor először próbáljuk túlélni a következményét. Vagy amikor először érezzük egyszerre lelkesedve és szorongva, hogy az élet vár ránk odakint, ahol már a szüleink nélkül kell megküzdenünk a saját gondjainkkal.
Nekem szerencsém volt, mert a sors megajándékozott egy ilyen baráttal. Kivételesen a nevét is leírom (Hark Uwe), erdélyi sváb családként kerültek abba a nagyon vegyes összetételű szatmári társasházba, ahová mi is befizettük a lakást, és igazából már a nevétől, az idegen csengésétől is odáig voltam. Kicsit olyannak tűnt, mintha a Derrickből vagy más nyugatnémet filmből lépett volna elő. Fölöttünk lakott, és folyton átjártunk egymáshoz megbeszélni aktuális ügyeinket. Együtt fedeztük fel és rajongtunk az elektronikus zenéért, Jean-Michel Jarre-tól a Kraftwerkig, Vangelistől a Depeche Mode-ig, aztán én pár évre metálos lettem, de ez sem vert éket közénk. Ahogy az egyre fontosabbá váló lány(nő)ügyek sem: egészen más volt e téren az ízlésünk. Vagy nagyobb volt bennünk a szolidaritás?
Akkor vesztettem el vele a kapcsolatot, amikor a kilencvenes évek első felében kiköltöztek Németországba, pont egy olyan időszakban, amikor még nem voltak közösségi oldalak, a mobiltelefon még kuriózumnak vagy inkább csodának számított, és nem egy kattintás, hanem áthidalhatatlan fizikai távolság választott el minket. Naivan azt gondolhattuk, hogy ez is csak amolyan átmenet, valahol majd újra megtaláljuk egymást. Nem így lett. Talán én is későn fogtam fel, amikor már jobban felértékelődik a dolgokba és emberekbe fektetett idő, hogy olykor a legnyilvánvalóbb kapcsolatokért is dolgozni kell, hogy megmaradjanak. Mert minden illékony, talán ez a minket körülvevő lét legfontosabb jellemzője. Csak az marad meg, amire nem sajnáljuk az éltető energiát, hogy kölcsönvegyem az önfejlesztő és ezoterikus könyvek szókészletét.
Próbáltam megkeresni, magamban kellőképpen megöregíteni a vonásait, hátha felismerem valahol a bélyegnyi profilképek között, de nem sikerült. Arra gondoltam, hogy talán ódzkodik közszemlére tenni az életét, ezért nincs fent sehol, és nem arra, ami szintén adná magát, hogy történt vele valami, amit most képtelen vagyok megnevezni. Mert amíg nincs rá végleges kifejezés bennem, amíg nincs erre múlt idő, addig él, lélegzik valahol, még el lehet érni, és nem csupán az emlékeimben.
Ha kívánhatnék, Duskának is valami hasonlót kérnék. Ezt a világfelforgató cinkosságot, összenevetést és összebúslakodást, a testvérségnél is erősebb testvérséget. Tudom, hogy vannak barátai az első négy osztályból, de a gimi kissé átrendezte a viszonyokat. Itt erősített szálakat, amott gyengített. És egy kicsit minden mozgásban van még. Mintha folyton alakot váltana a legszilárdabbnak tűnő épület is. Azt viszont kissé aggodalmasan vettem tudomásul (egy szülő mindig talál magának valami aggódni valót), hogy idén először nem akarja megünnepelni a születésnapját barátaival és az osztálytársaival. Kérdezgettük, hogy miért nem, de csak a vállát vonogatja, mint aki maga sem tudja pontosan. Jobb lenne most inkább kimenni a Práterbe, és ott szórakozni. Már nagyobb fiú, több masinára is felülhet, amire eddig csak vágyakozva pislogott. A többit meg majd a családdal otthon, Decsen.
Az egyik felem örül, hiszen egy ilyen zsúr lemenedzselése mindig körültekintő felkészülést igényelt. A lakás tehermentesítése és térbeli korlátai miatt mindig a közeli parkban tartottuk, inkább ott tomboljon a fékezhetetlen energia. Ott nem hagy foltot. És mindig jó előre ki kellett gondolni, hogy mi legyen a „műsor”, mivel szórakoztassuk a gyereksereget. (Mert vagy fantáziával oldjuk meg vagy pénzzel. Akik tehetik, ilyenkor előre menekülnek, és szabadulószobát vagy paintball-pályát bérelnek ki. Őszintén szólva, amikor legutóbb egy ilyenre volt hivatalos Dusi, mindent megtettem volna, hogy el- és bekísérjem.) Bár legutóbb már egyetlen labdával is igencsak jól elfoglalták magukat, nem reklamáltak, hogy elmaradt a kincskeresés, a szellemi vetélkedő.
De mi lesz vele barátok nélkül? Ki biztatja majd, ha szerelmet akar vallani a szőke lánynak? Kit keres majd fel évek múltán, ha halványulni kezdenek az emlékei? Ezeken töprengek, miközben készítem magam a hullámvasútra és a szabadesésre. Milyen érdekes: gyerekként azt szerettem, amikor nagy svunggal a mélybe rántott a szerkezet, most meg azt, amikor komótosan caplat fel velem a csúcsra. Fel, mindig csak feljebb.
