Napokig néztük a szárnyaszegett gácsért, aki mellől elhullott a párja, Kázmér pedig napról-napra egyre szomorúbb lett. Mintha a hápogást is elfelejtette volna, csak csendesen üldögélt a vizes hordó tövénél, ahol korábban még asszonyával időzött, s maga volt a megtestesült gyász és fájdalom.
Cselekednünk kellett, hiszen a szomorúság lassan ránk is átragadt. Megpróbáltuk ugyan felvidítani, almadarabokkal, frissen szedett pitypanglevelekkel, de csak nem akarózott visszatérni a korábbi harsány életkedve. Nem volt mit tenni: tojó után kellett nézni.
Először a közeli piacon próbálkoztunk, ám ott nem jártunk sikerrel. Több tucatnyi pelyhes, pihegő kiskacsa volt a kosarakban, ám alig néhány naposak. Nálunk ráadásul három, meglehetősen arrogáns liba is kelleti magát az udvarban, az ilyen kis kiszolgáltatott lényeket biztosan a bolondériába kergetnék, hisz anyjuk sincs, hogy megvédje őket a tollas terror ellen. Kaptunk viszont jó tanácsot: menjünk el a kissé távolabbi mezővárosba, ahol havonta egyszer nemcsak kirakodó-, hanem állatvásárt is tartanak. Ha ott nem találunk méltó oldalbordát a mi kacsánknak, hát nem találunk sehol.
Korán reggel kocsiba is pattanunk, utaztunk jó negyven kilométert, s a máskor álmosnak tűnő településre alig tudtunk bejutni az út szélén parkoló autók garmadájától. Ahová ilyen sokan jönnek, ott bizonyára a választék is bőséges lehet, gondoltuk. Nem csalódtunk. Egy középkorú, kérges tenyerű, napbarnított arcú, kalapos férfinél nemcsak napos víziszárnyasok sorjáztak, de akadt pár rendes, jól megtermettnek tűnő példány is. Előbb csak kettőt pakoltunk a dobozba, aztán a biztonság kedvéért kértünk még egyet, hadd válogasson az a búval bélelt gácsér, találja meg köztük a neki tetszőt.
Hazaérve aztán, ahogy közelítettünk, kezünkben a zöldséges ládával, benne az arajelöltekkel, akik egyre erőteljesebb sipogással jelezték érkezésüket, kezdett megélénkülni a hátsó udvar is. Először a libák jöttek a kapuhoz, jó nagy szárnycsapásokkal, elvégre ők a legjobb őrszemek, a legkisebb gyanús jelre riasztanak mindenkit. A kakas is úgy érezte, tettetnie kell valamiféle intézkedést, így a szokásos táncos mozdulataival járta körbe a lerakott dobozt. Kázmér mintha valami mély álomból ébred volna, a napok óta tartó melankóliából hirtelen élénk vitézzé változott. Öreges totyogása fiatalos huszárléptekké lényegült, és végre az eddigi erőtlen halk hápogás is csatakiáltásba csapott. „Végre, végre!” sugallta egész lénye, társat kapott megint, majd lelkesen kezdte körbeszaglászni mind a három tojót. Róluk aztán gyorsan kiderült, ivarérettségüknek még nyoma sincs, csak mi, balgák gondoltuk azt, hogy a szép fehér tollazat kifejlett példányt takar, de hét-nyolc hetesen e példányok valójában még kamaszlányok. Így aztán gácsér egykedvűen hátrahagyta mind a hármat, egész nap feléjük se nézett, hogy aztán az esti szeánsznál mégiscsak melléjük szegődjön. Ha meghágni őket nem is lehetett, legalább az utat megmutatta, ami az ólban megvetett szénaágyba vezet.