Elérkeztünk a politikai színielőadás újabb szórakoztató felvonásához, melyben a fideszes megmondóemberek fejükre tették a glóriát, halántékukra a szemellenzőt, orrnyergükre a rózsaszín szemüveget. Így felszerelkezve szónokolnak a tiszás vagyonnyilatkozatokról, közben olyan narratívát próbálnak lenyomni az egyre fogyatkozó számú támogatóik torkán, mely szerint az üzleti életben megszerzett pénz szégyen. Megmosolyogtató ez a hirtelen támadt morális érzékenység attól a közösségtől, amely a szemünk előtt nevelte ki a saját, nemzetinek keresztelt, tőkésosztálynak álcázott oligarcha-elitjét. A lejáratókampány középpontjába Kapitány István került, aki a versenyszférából, a Shell globális alelnöki székéből érkezett a politikába, és becsületesen bevallotta a piaci alapon megkeresett, több mint 6 milliárd forintos vagyonát. De ostorozzák Orbán Anitát, aki a Vodafone igazgatójaként keresett milliókat. Talán az alufólia-sisak miatt nem tudják helyesen megítélni, mi a hihetőbb: egy tehetős politikus, aki előtte évtizedekig üzletember volt, vagy egy bukott miniszterelnök, aki évtizedek alatt egy vasat nem tudott megtakarítani?
Az a politikus, akinek a milliárdjai a menedzseri teljesítményből származnak, nem zsarolható. Nem lehet elzárni támogatásoktól, ellehetetleníteni a cégét fenyegetéssel, törvénnyel, és nem kell engedélyt kérnie a Karmelitából ahhoz, hogy jól éljen. Furcsa lehet ez a fajta autonómia a Fidesz szemében, hiszen az egész rendszerüket a kiszolgáltatottság tartotta életben. Nem akarják érteni, hogy az ésszel, munkával szerzett vagyon nem bűn. Azt sem, hogy eltorzított piaci feltételek mellett, érdemtelenül szerzett vagyon meg nem jár. Ettől kezdve legalábbis biztos nem, és valószínűleg ez az, ami igazán fáj a bukott pártnak. Bár nem értem az aggodalmukat. Most lehet megmutatni, ki mit tud valójában. Ha eddig a tehetség számított, ahogy állítják, akkor az elmúlt másfél évtizedben fényesen teljesítő gazdasági géniuszaikért kapkodni fognak a multicégek.