Úgy tizenvalahány éve részt vehettem egy filmtervben. Elakadt, talán túl nagyra volt szabva, gyengébb lábakon. Második világháborús történet lett volna, néhány fontos téma érintésével kis hazánk részvételét illetően. Magyar–orosz–német koprodukcióban képzeltük el. Az orosz partner nyitott volt, rendező is onnan érkezett volna. De hogy jutunk el a németekhez? Csodák csodája sikerült kapcsolatba lépnünk a legendás Bavariával, és egy épp Magyarországon tartózkodó vezető munkatársa hajlandó is volt leülni velünk, és meghallgatni az elképzelést. Közvetlenül, feszültségoldóan viselkedett, de persze így is remegett a gyomrunk: hogyan tudnánk meggyőzni? Előadtuk a történetet, és közben folyamatosan hangsúlyoztuk, milyen fontos kérdéseket érint, ennek a projektnek most súlya lehet. A bavariás türelmesen végighallgatott, majd elővett egy papírt, és rajzolgatni, írogatni kezdett rá.
Lássuk csak! A költségek nyilván milliárdos nagyságrendűek. Az oroszok akkor beszállnának. Ez jó, de hát nyilván ragaszkodnak majd az oroszországi forgalmazási jogokhoz. Magyarországon csak állami támogatásra számíthatunk, alighanem itt lenne a legnagyobb a nézői érdeklődés, de hát ez így is egy kis piac. Amerikába biztos nem jutunk be, még sztárszínésszel sem. Sőt, az egész angol nyelvterülettel nehezen számolhatunk. Maradna akkor számunkra Nyugat-Európa. A háború befejezésének 70. évfordulója dobhat a dolgon, de hát addig már csak szűk két év van hátra, azalatt nem fog tudni elkészülni a film. Sajnálom, nem hiszem, hogy ebben részt tudnánk venni.
Filmeseknek nyilván semmi érdekeset nem mond ez a történet, nyilván folyamatosan találkoznak hasonló helyzetekkel. Én is tudtam, nagyjából hogyan működik ez a kulturális iparág. Mégis, akkor tapasztaltam meg szédítő mélységgel, mekkora távolság van az üzleti és a tartalomra (használati értékre) koncentráló szemlélet között. Sok esetben pokoli nehéz rálelni a hidakra, ahol összekapcsolódhatnak. Így aztán számtalan hasznos elképzelés, fontos ügy hal el idejekorán.
Tulajdonosi önkény
A közgazdasági és egyes társadalomelméleti munkák, tankönyvek egyik alapvető mézesmadzagja a kapitalizmus felé még mindig Adam Smith XVIII. századi „láthatatlan kéz” elmélete. A magánérdek és a piacot működtető kereslet-kínálat viszony automatikusan optimális irányt szab a gazdasági fejlődésnek. Ami természetesen a közszférára, tudományra, a társadalmi jólétre is kedvezően hat, hiszen a tőke és a munkaerő mindig oda áramlik, ahol a legnagyobb szükség van rá, ahol hasznot hoz, nem csupán üzleti szinten, hanem szükségletek kielégítésében. Ezt könnyű belátni egyszerű példákon keresztül. Valaki észreveszi, hogy egy nagy körzetben nincs fagyi, és alapít ott egy cukrászdát. Ez másnak is eszébe jut, ketten lesznek a piacon, versengenek, igyekeznek javítani a minőséget, az emberek pedig kitapasztalják, mennyit költhetnek fagyira, hogy másra is jusson, ez is befolyásolja az árat, mindenki boldog. Éljen a tőkés világ! És ezután már rá lehet térni a problémákra, mindenekelőtt a monopolhelyzetre törekvésre, a tőke koncentrációjára, az állami protekcionalizmusra, a gazdasági válságokra, az olykor észvesztő jövedelmi egyenlőtlenségre.
Láthatjuk, érezhetjük nap mint nap, milyen kacifántos, átláthatatlan rendszer alakult ki mára a „láthatatlan kéz” ténykedéséből. A jelenségeket politikai szempontból minden szereplő kedvére értelmezheti, torzíthatja tovább. Lehet beszélni a globalizáció áldásairól, a globális tőke bűneiről, nemzetgazdaságok újjáélesztéséről, erősítéséről, többpólusú új világrendről, elituralomról. Csak a kapitalizmus alapproblémáiról nem. Az maradjon szűk tudományos műhelyekben, kis balos közösségekben rágcsálható kérdés.Nem kívánok használhatatlan gödröket kapirgálni e labirintus mélyebb megértése felé. Csupán egyik alapelemére kérdeznék rá újra, történelmünkben valahány milliárdszor: a magántulajdonra. Na, annyira én is vagyok alkalmazkodó, hogy teljesen kategorikusan tegyem.
Jó dolog az a vállalkozói magántulajdon, tud előrevinni.
Nem véletlen azonban, hogy hasznossága leginkább a „láthatatlan kéz” magyarázatát szolgáló példákban meggyőző. Ezekben ugyanis döntően kisvállalkozásokról van szó. Amelyekben a tulajdonos maga is aktívan részt vesz. Az említett fagyisok valóban vezetik a boltokat, sőt lehet, hogy maguk is fagylaltkészítők. Közvetlen, eleven kapcsolatban vannak a piaccal, a vevőkkel. Tevékenységüket szolgálatként is megélhetik. A probléma akkor kezdődik, amikor elkezdenek hálózatot építeni, és olyan fagyizókat is birtokolnak, ahol nincsenek jelen. Még ez sem akkora gond, hiszen továbbra is a saját területükön izmosodnak, és lehetséges a boltok kontrollja. Igaz, az alkalmazott boltvezetők és a náluk dolgozók elképzelései már könnyen falba ütközhetnek. De ezt hagyjuk, a lényeg, hogy továbbra is homogén gazdasági szereplőről van szó, aktív tulajdonossal.
A torzulás veszélye akkor nő meg, amikor a vállalkozó más területekre is belép, de immár csupán tőkével. Elindulhat egy olyan terjeszkedés, tőkekoncentráció, amely egy idő után már gazdasági konglomerátumokat helyezhet egy szűk tulajdonosi kör hatalma alá. Ezeket a képződményeket is lehet persze jól, hatékonyan irányítani. Ám mindenképpen megnő a tulajdonosi „önkény” kockázata. Komoly esélye lesz annak, hogy a tulajdonosi kör a kiterjedt, tarka céghálózatban egyes egységekkel, területekkel csak spekulál, nem fordít figyelmet kapacitásai teljes kiaknázására. Pénzmosodának is tekintheti őket. Vagy egyszerű vagyontárgynak. Schmied Andi Asset Town című kiállítása a Trafóban (a képzőművésszel június 6-ai számunkban közöltünk interjút) megrázóan szemléltette, hogyan lett szimpla vagyonmegőrzési formává a lakóházépítés. Hatalmas felhőkarcolók, káprázatos villák díszelegnek Amerikában, Dubajban és máshol, amelyekben senki sem lakik, funkciójuk egyedül az elit vagyonának őrzése. Egy pénzmosó vagy más okból tartott fantomvállalatban ugyanígy nem folyik igazán hasznos gazdasági tevékenység, az alkalmazottak általában nem is tudják, mi a valódi cél, ötletekkel bombázzák a vezetést, és nem értik, miért találnak süket fülekre, miért nincs egy fillér sem fontos fejlesztésekre. Mindennek következtében jelentős tőkemennyiség és hasznos munkaerő esik ki a gazdasági körforgásból és közvetve a közszférából. Gúnyt űzve a „láthatatlan kéz” spontán szabályozó mozdulataiból.
Hamiskártyások
A gátló hatás bárhol jelentkezhet. A médiavilágban is. Amit világosan példáz két nagy napilapunk esete. A Népszabadság 2016-os megszüntetésében kétségtelenül meghatározó szerepet játszottak politikai szempontok. Az akkori kormánypárt ki akarta pöccinteni a médiatérből. De ehhez nem kellett betiltania, alkotmányt módosítania. Elég volt annyit elérni, hogy a tulajdonosi kör úgy döntsön, nem adja ki a lapot. Magánál tartva a nevet, a kiadási jogot, az online archívumot. Kivonta a forgalomból, mert valamiért ebben volt érdekelt. Nem a népes olvasótábor, az újság iránti kereslet kielégítésében. A motivált, kreatív szerkesztőség hiába tiltakozott.
Ahogy Trump barátunk mondaná, nem volt kártya a kezében.
Ami a mi lapunkkal zajlik jelenleg, más természetű dolog. Döntően egy megszűnő finanszírozási háttér, illetve cégek adósságainak szerencsétlen egybejátszása. De itt is az rajzolódik ki, hogy a tulajdonosi érdek, szemlélet és a szerkesztőségi (alkotói) törekvés, az olvasói igény a kelleténél jobban eltávolodott egymástól. Ha nem sikerül egyeztetni a szempontokat, célokat, megszűnhet az ország emblematikus, másfél évszázados múltra visszatekintő napilapja.
Nem morális kérdésről van szó. Hanem súlyos rendszerproblémáról. Mindenekelőtt a gazdasági tulajdon- és tőkefelhalmozás törvényszerű zsákutcáiról. Ha a tulajdonlás és a cég tevékenysége között nincs közvetlen vagy legalább valamilyen szintű szerves kapcsolat, létező igények kielégítése, értelmes, hasznos feladatokat végző emberek helyzete, közérdek kerülhet veszélybe. Az államot ugyanezért tarthatjuk rossz tulajdonosnak. Nagyon messze tud kerülni a rábízott szféráktól, és nem teremti meg a megfelelő működésükhöz szükséges feltételeket, bármekkora hivatástudattal képviseljék is kéréseiket, javaslataikat az ott dolgozók, tanárok, orvosok, szociális munkások. Megoldást a tulajdonviszonyok átalakítása, újrahangolása jelenthet. Nagyobb teret adni a dolgozói kollektív tulajdonformáknak, és korlátozni a magántőke-felhalmozást.
