A Covid első hullámának lezárása után jártunk, amikor egy nagyvonalú meghívás módot adott, hogy Athénba repüljünk, és valakivel, aki akkor fontos volt, együtt csavarogjunk a fővárosban és az Attikai-félszigeten. A megelőző évek bezártsága nem csak a világjárvánnyal függött össze, hanem válásommal, munkanélküliségemmel, a szűkös anyagiakkal és költözésemmel. Azzal, hogy új életet kellett kezdenem. Akkor még nem tudtam, hogy ez annál is többet jelent, mint általában gondolni szokás.
Végre lett munkám, lassan megoldottak azok a mindennapi gondok, amik addig nyomasztottak. Amik pedig nem, azok a gondoknak azokhoz a részéhez tartoznak, amiket egy életen át cipelünk magukkal, és talán akkor sem nyernek megoldást, ha ránk hajtják a koporsó fedelét. Mindenesetre élni igyekeztem, és ennek a humanista mestertervnek a megvalósításához jó terepnek látszott Szeged, ahova egy békési kisvárosból érkeztem.
Tényleg úgy éreztem, hogy itt a felfokozott élet nietzschei programját valósítom meg. Napi tíz óra munka mellett igyekeztem megszerezni az egyetemen a doktori fokozatot, moziban, színházban, koncertre, balettre, író-olvasó találkozókra jártam. Éjszaka és hajnalban olvastam. Folyton kerülgetett az érzés, hogy valamiről lemaradok. Ha fáradt voltam, biztattam magam: „azért vagyok itt”, hogy éljek a felsoroltakkal. Azzal, amit a nagyváros adni képes. Ellentételezésként nem sokat tudtam nyújtani, mégis igyekeztem valamit adni – magamból.
Hogy a kifejezés biológiai értelmében élni sem magától értetődő, hirtelen vált világossá. A világjárvány kitörése után negyven fokos lázam jelezte a bajt a szervezetemben. Járványkórházba kerültem, rémisztő diagnózist kaptam. Amikor mentőbe tettek, átfutott rajtam, lehet, ez lesz az utolsó utam. Az orvosok és az élni akarás segített. Hosszú lábadozás után újra dolgoztam, majd settenkedett körülöttem, de nem talált meg a szerelem. Erre várni kellett, pedig már úton volt.
Hányszor eszembe jutott ennek kapcsán is, hogy
az életet előrefelé éljük, és visszafelé nézve értjük meg. Sok ajándékot kaptam az élettől. Ez még akkor is igaz, ha az ajándékoknak egy részét utóbb visszavették.
Valamit azonban nem lehet elvenni: az időt.
A budapesti repülőtér őrzött parkolójában hagytuk a kocsit, onnan ballagtunk bőröndjeinkkel a terminálokhoz, hogy Athénba repüljünk. Ezen a rövid gyalogúton annyi érzés rohant meg, aminek az alján található élményanyagot akkor sem lennék képes maradéktalanul rögzíteni, ha egy regény történetmesélésének széles folyama segítene a feladat elvégzésében.
Rettegés és szorongás fogott el, amikor a le- és felszálló gépeket néztem. A világ felfoghatatlan méretei, megismerhetetlensége és vele idegensége tudatosult bennem. Mellette a kíváncsiság és vágy, hogy sok helyre szeretnék még eljutni a remeteként leélt évek után.
Lassan öt éve ennek, amibe egy életre elegendő esemény zsúfolódott össze, miközben csak egy fejezet volt, Igaz, olyan, amit nagy fantáziával megáldott írók találnak ki dolgozószobájukban.