Nincs abban semmi rendkívüli, hogy a Fidesz – konstruktivitást ígérő ellenzéki pártként – elutasítja a Tisza-kormány által a múlt héten benyújtott korrupcióellenes törvénycsomagot, amely az uniós források hazahozatalának feltételeit teremti meg. Az lenne az igazán meglepő, ha megszavaznák az egyebek között a vagyonnyilatkozatokat szigorító, a közbeszerzések fokozott átláthatóságát megteremtő, az Integritás Hatóság hatásköreit bővítő, a kekvákat megszüntető és a korrupciós bűncselekményekkel szembeni szigorú fellépést lehetővé tevő jogszabályokat.
Ha máshonnan nem, Lánczi András több mint tíz évvel ezelőtti kijelentéséből mindenki tudhatja, hogy „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”. Épp az volt az egyik, ha nem a legfőbb oka bukásuknak, hogy nem csak politikusaik, de a párt holdudvara és gazdasági klientúrája is gátlástalanul gazdagodott – a közpénzek lenyúlásának Európában szinte példátlan, törvényekkel is megtámogatott rendszerét hozták létre. Minden forrást egy irányba csatornáztak, amit mi sem igazol eminensebben, mint az utolsó pillanatban, a választási kampány hajrájában Lölőnek, Tiborcznak, Szijj Lászlónak, Jászai Gellértnek, illetve cégeiknek kiszórt milliárdok. Pogátsa Zoltán közgazdász szerint az 50 leggazdagabb magyar listáját megvizsgálva 38 olyan szereplőt találunk, aki a NER-hez köthető.
Persze nem csak ők, a maffiaállam csúcsragadozói élvezték a Fidesz „legfőbb politikájának” előnyeit;
az intézményesített kliensrendszer az egész országot behálózta, tíz- és százezrek váltak a fiktív „nemzeti tőkésosztály” tagjaivá.
Ezt az olajozottan működő, államilag irányított korrupciós szisztémát veszni hagyni, egyenlő lenne a párt „legfőbb politikájának” feladásával. Hiába, hogy emiatt (is) buktak, úgy tűnik, a Fidesz ezt egyelőre nem engedheti meg magának.
Amíg Orbán Viktor az őt ismét elnökké választó hétvégi kongresszuson azt mondhatja, hogy neki nincs vagyona, és közben párttársai nem röhögik körbe, addig minden marad a régiben.