Bármilyen izgalmasak is a parlamenti ülések április 12-e óta, tény: a vita változatlanul süketek párbeszéde. Az ellenzék meg a kormánypárt ugyanis nem ugyanazt a nyelvet beszéli. A kulcsfogalmak látszólag ugyanazok – demokrácia, jogállam, nemzet, Európa, szuverenitás stb. –, csakhogy ezeknek a szavaknak mindkét oldalon más a jelentésük.
A két tábor közt a legminimálisabb konszenzus sincs, nincs „demokratikus minimum", nincs közös nevező, emiatt pedig olyan szemantikai alap sem létezik, amire építve értelmes vita lebonyolítható volna. Hogy mi is a minimális konszenzus vagy a „demokratikus minimum”, nem könnyű megmondani. Részemről ilyesmire gondolok: 1. A mindenkori választás eredményének elfogadása; 2. A politikai ellenfél legitimitásának (és jóhiszeműségének) elismerése; 3. Közös alkotmányos keret elfogadása; 4. A politikai váltógazdaság elfogadása; 5. Annak elfogadása, hogy a nemzet egyik párttal, egyik politikai táborral sem azonos.
Persze, egy nemzet életében az ilyen „demokratikus minimum” nem születik meg egyik napról a másikra. Sok országban azért jön létre, mert a társadalom már belefáradt a politikai közösség egy részét létében fenyegető konfliktusokba. A francia történelemben például ott volt 1789, 1793, 1799, az I. Császárság bukása, majd a Restauráció, utána 1830, 1848, a II. Császárság, a Kommün, stb. Hosszú és rögös volt az út, míg ez a minimális konszenzus kialakult. Ez Franciaországban viszonylag későn, a III. Köztársaság idején kezdett megszilárdulni, és csak a II. világháború után vált általánosan elfogadottá. Legalábbis annyira, hogy a XX. század derekától még a rendszerkritikus erők (vagyis a szélsőbal meg a szélsőjobb) is kénytelen volt a republikánus konszenzussal valamilyen viszonyt kialakítani, mivel ez lett Franciaországban a politikai viták nyelvének közös alapja.
Magyarországon épp ez a közös alap hiányzik. Pedig ennek hiányában a politikai verseny könnyen egzisztenciális küzdelemmé válik. Ahol nincs ilyen konszenzus, ott nem arról szól a választás, hogy ki kormányoz, hanem arról, hogy kié az ország. (Látjuk, hogy a vesztes fél semmilyen eszköztől sem riad vissza, csak hogy újra birtokba vegye jogosnak vélt tulajdonát.)
A „demokratikus minimum” ott kezdődik, hogy bármelyik fél kerül ki győztesen a választásból, a szemben álló felek egyazon politikai közösség tagjai maradnak. A „demokratikus minimum” azt jelenti, hogy a vitázó felek elfogadnak pár közös alapelvet, amely az értelmes vitát lehetővé teszi. De vajon létrejöhet-e nálunk valaha is olyan demokratikus kultúra, amiből a „demokratikus minimum” megszülethet?
Mert közös nyelv nélkül nincs igazi vita, igazi vita nélkül pedig aligha képzelhető el olyan demokrácia, amelyben a politikai ellenfél nem ellenség, nem „hazaáruló”, hanem legitim tagja a politikai közösségnek.
A szerző újságíró, műfordító.