A szavak sem élnek örökké. Világra jönnek, majd előbb vagy utóbb elpusztulnak. Az „Orbán-fóbia” szó egy-két évvel Orbán Viktor másodszori kormányra jutása után múlt ki. Fóbiának nevezzük, ha valaki olyasvalami kapcsán érez erős félelmet és viszolygást, ami igazából nem is jelent veszélyt. Ha 2010 előtt valakit Orbán-fóbiásnak minősítettek, azzal – amellett, hogy őt betegesnek állítottak be – azt is kinyilvánították, hogy Orbántól nem kell félteni a demokráciát. Nos, elég gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy nem volt oktalan a félelem a Fidesz vezérének hatalomra jutásától, nem az „Orbán-fóbiások” valóságérzékelése bizonyult hibásnak, hanem azoké, akik ezzel a kifejezéssel dobálóztak. Legkésőbb 2014-re végképp bebizonyosodott, hogy Orbán veszélyes. Idővel a magyar demokraták után az európaiak, sőt az amerikaiak is kénytelenek voltak ezt tudomásul venni, és az „Orbán-fóbia” kikopott a nyelvből. De ha ez az ember egyértelműen veszélyt jelentett a normális állami működésre, a társadalmi békére nézve, és ennek számos jelét adta jóval 2010 előtt, hogy juthatott mégis hatalomra, és hogy számolhatta fel egy ország demokratikus berendezkedését?
A külföldieknek, akik 16 éve értetlenül nézik, ami Magyarországon történik, ugyanolyan nehéz ezt megvilágítani, mint a fiataloknak, akiknek élete nagy része, vagy akár egésze Orbán alatt telt el. Hiszen annyi mindent nem tudhatnak az előzményekről, a körülményekről. De azt hiszem, mégis azoknak a legnehezebb megérteniük ezt a jelenséget, akik elvileg akár érthetnék is, hiszen minden lényegeset tudnak: azoknak, akik testközelből nézték végig, akikkel mindez megtörtént.
Pontosan emlékszem, a Hősök terének melyik részén álltam 1989. június 16-án délelőtt, amikor a Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, Losonczy Géza és Szilágyi József maradványait tartalmazó öt koporsót, valamint a megtorlások ismeretlen áldozatára emlékeztető hatodik, üres koporsót a Műcsarnok előterében felravatalozták. Szüleim mellett álltam ott. Ők 1956 óta először vettek részt tömegdemonstráción. 33 év, egy teljes emberöltő telt el, miközben Nagy Imrét és a forradalom más résztvevőit megölték, és testük jeltelen sírban bomlott le.
A kádári megtorlásokról csak annyit lehetett tudni, hogy sokan vesztek oda sortüzek által és börtönudvarok bitóin, de a pontos adatokat, a kivégzések dátumait, a neveket mindvégig homály borította. Ám 1989 júniusára egy fiatal történész, Rainer M. János kutatásának köszönhetően összeállt egy lista, amelyet színészek olvastak fel. A több mint kétszáz élet kioltásának ez a komoly, fegyelmezett felidézése addig példátlan volt, váratlan és szívbemarkoló. Szüleim könnyeztek mellettem.
Az áldozatokra emlékező szónokok nem pártok képviselőiként álltak elénk, hanem a forradalom résztvevőiként, egykori elítéltekként, a vértanúk bajtársaiként, emlékezetük ápolójaként. De volt egy kivétel. A nemrégiben alakult pártok egyike, a Fidesz által delegált szónok, Orbán Viktor. Az idős forradalmárok, a forradalom hősei maguk elé engedték a 26 éves fiatalembert. Nem az előző hónapokban újraalapított „történelmi” pártok és nem is az újonnan létrehozott szervezetek egyik vezetője részesült ebben a tisztességben, pedig közülük többen nem kis kockázatot vállaltak addigi életükben, és politikán kívüli munkájukban sem voltak érdemtelenek, miközben a fiatalember csupán néhány hónapja politizált. Miért?
A korábbi évtizedekben még a legelhivatottabb közéleti szereplők is megosztottak voltak, fölösleges és ádáz harcokat folytattak egymással, ahelyett, hogy közösen küzdöttek volna az ország valóságos problémái ellen – 1989-ben sokan hitték, hogy a kommunista diktatúra elmúltával megvan az esély a tisztulásra, az új kezdetre. Nemcsak Orbánnak és társainak fiatalsága miatt alakulhatott ki ez a vélekedés, hanem azért is, amit a fiatal pártvezérről tudni lehetett.
Orbán egy faluban cseperedett fel, de középiskolásként már a megyeszékhely legjobb gimnáziumába járt. Azután pedig Budapesten folytatta tanulmányait az ország legrangosabb egyetemén, mégpedig egy olyan szakkollégium tagjaként, amelyet a különösen ígéretes tehetségek nevelésére hoztak létre. Közben végig szenvedélyesen futballozott, bizonyítva küzdőszellemét, és hogy nem valamiféle ványadt értelmiségi. Mindez reményt adott arra, hogy Orbán és a hozzá hasonló fiatalok egyesítsék a vidéki és a városi társadalmat, a kétkezi dolgozókat az értelmiségiekkel, a múltat a jövővel.
Szüleimet megnyerte magának. Nem tudták, hogy Orbán áthágott egy megállapodást: a hatalmat birtokló állampárt azzal a feltétellel engedélyezte az újratemetést, hogy a megszólalók jelenbeli politikai kérdésekről nem, csak a múltról beszélhetnek. Ehhez mindenki tartotta magát, egyes-egyedül Orbán nem.
Viszont azáltal, hogy az idős szónokok, az egykori forradalmárok csak a múlt hősiességéről, az áldozatról beszéltek, végzetesen lemaradtak a jelent, sőt a jövőt taglaló fiatalember mögött. Mintha ő bátrabb lett volna náluk. Abban a pillanatban tényleg ő látszott bátornak, hiába lehetett tudni, hogy az egykori 56-osok min mentek keresztül, és milyen kockázatot vállaltak a forradalom iránti hűségükkel sok éven át, és még a legutóbbi hónapokban is.
Mit mondott Orbán a jelenről és a jövőről?
Azt, hogy ő nem a koporsókba rejtett halott kommunistákkal vállal közösséget, neki az üres koporsó a fontos, tudniillik abba látja bele mindazt a lehetőséget, amit a kommunisták elvettek tőle és a többi fiataltól. És azt, hogy a szovjet hadseregnek ki kell vonulnia Magyarországról. Utóbbi tétel lett a híresebb. A következő húsz évben szorgosan építették a legendát, és nem is hiába: Orbán másodszori hatalomra jutásakor, 2010-ben hívei már úgy tudták, hogy ő és csakis ő „küldte ki az oroszokat”. Igaz, 1989. június 16. előtt megállapodott a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió a megszálló csapatok kivonásáról, de ez a tény soha nem lett olyan nyilvánosan és hatásosan bemutatva, mint amilyen hatásos a fiatal szónok százezer ember füle hallatára elharsogott követelése és az esemény filmfelvételének sokszoros lejátszása, a fotók reprodukálása volt. Mielőtt a legenda lábra kapott, értelmetlen lett volna cáfolni, utóbb pedig már reménytelen. Természetesen igaz, hogy a beszéd elmondásakor voltak szovjet csapatok Magyarországon, és az is igaz, hogy nem sokkal később kimentek, mint ahogy az is igaz, hogy a beszéd elhangzott. Tipikusan posztmodern jelenség ugyanakkor az idő figyelmen kívül hagyása: mielőtt a fiatal szónok a szovjet csapatok távozását indítványozta, a szovjet pártfőtitkár már megállapodott erről magyar partnereivel. A posztmodern filozófia kedves játéka, hogy „objektív valóság” helyett úgynevezett „társadalmi konstrukciókat” taglal. Amennyiben az idő objektíven nem létezik, csupán „társadalmi konstrukció”, tényleg kiküldhette Orbán az oroszokat. Nem ez az egyetlen posztmodern jelenség a Fidesz felemelkedésében és uralmában; a legkevésbé sem véletlen, hogy idővel Makovecz Imre, a magyar posztmodern egyik vezéralakja lett a rendszer fő hivatkozási alapja tekintélyével, épületeivel, akadémiájával és kinyilatkoztatásaival.
Szüleim az első szabad választáson még az MDF-re szavaztak, majd amikor ez a magát keresztény-nemzetiként definiáló új párt elhasználódott és megroggyant, és Orbán Fidesze átpozicionálva elfoglalta a helyét Fidesz-szavazók lettek. Ahogy sok hozzájuk hasonló értelmiségi, akik számára fontos volt a nemzet fogalma, és akik idegenkedtek a radikális társadalmi fejlődéstől. Csodálatosan könnyen fogadták el, hogy a liberálisként induló fiatalok hipp-hopp kereszténydemokratává váltak.
Velük egy időben sok nagy tekintélyű tudós és művész állt Orbán mellé és mögé, és áldozta tekintélyét az ő tekintélyének gyarapítására. Nem firtatták, vajon őszinte-e, belülről fakad-e liberálisból kereszténydemokratává való változása, vagy csupán a hatalom megszerzése érdekében eszközölt köpönyegforgatás.
Hasonlóképpen a „történelmi egyházak” körében sem aggályoskodtak, hogy a vallástalan környezetből jövő Orbán, aki első parlamenti képviselősége alatt még gúnyos antiklerikális parlamenti közbekiáltással hívta fel magára a figyelmet, egyszer csak a keresztény értékek védelmezőjeként állította be magát. Amikor ezek az egyházak szemet hunytak a pártvezér átváltozásának furcsaságán, percig sem firtatva, hogy mennyiben őszinte az, és mennyiben álszent szerepjátszás, hasonlóan jártak el kifelé, a politika felé, mint befelé, hiszen saját soraikban is sokan voltak, akik 1989 előtt a kommunista hatalommal együttműködve, akár híveikről, paptársaikról rendszeresen jelentve éltek és működtek a hit árulóiként. Említhetnénk olyan nagy hatalmú egyházi vezetőt, aki a kommunista korszakban ügynökként szolgálta a rendszert, majd Orbán kiépülő rendszerének buzgó támogatója és haszonélvezője lett – érvényes a régi mondás, miszerint kéz kezet mos. De mégis miért lehetett ezt 10 millió ember szeme láttára könnyen, sőt magától értetődő természetességgel megcsinálni?
Egyrészt mert Magyarországon eleve nagyon kevés az igazi hívő, a hit inkább – itt kapóra jön a posztmodern fogalom! – társadalmi konstrukció. Orbán azzal, hogy átigazolt a jobboldaliak csapatába, a kereszténységgel is szövetkezett, és idővel, ahogy az állam csúcsára jutott, a papságnak is főnöke lett. Az egyházakon belül persze az egyes személyek különböző mértékben váltak a világi hatalom kiszolgálóivá; széles a skála a hatalomközelségtől az ellenállásig. Azt is hozzá kell ehhez tenni, hogy Orbán nem elégedett meg a történelmi egyházak gleischaltolásával, idővel a taglétszáma, a tagok aktivitása és tőkeereje folytán legalább olyan fontos evangéliumi keresztény egyházat, a Hit Gyülekezetét is hűbéresévé tette. Olyan kisegyház is akadt, amely ellenszegült – az ellen Orbán nem átallotta az állami elnyomás otromba eszközeit bevetni. Hasonlóképpen járt el a zsidóság szervezeteivel, amennyiben szankcionálta a szembefordulást és busásan meghálálta az odaállást. Az egyházak maga alá söprése nem is tekintélyük miatt volt igazán fontos, hanem a liberálisból kereszténydemokratává, majd konzervatívvá és fundamentalistává való folyamatos átmenet velejárójaként, hiszen ezeknek a politikai irányzatoknak meghatározó eleme vagy kelléke a vallás – ha Orbán nem ül rá a kereszténydemokráciára, előbb vagy utóbb bejelentkezhetett volna egy olyan politikus, aki keresztény alapokon, és a ’45 után Nyugat-Németországot újrateremtő Konrad Adenauerre hivatkozva hoz létre mozgalmat. Az Orbánt legitimáló egyházi vezetők terhére még az is felróható, hogy nem figyelmeztettek, nem tiltakoztak, amikor a kereszténységre, a zsidó-keresztény hagyományokra építkező párt 2002 után a pogány tradíciókat, jelképeket és beszédmódot is használni kezdte.
Sokáig nem értettem, miért ront rá Orbán és az általa vezetett Fidesz a legmagasabb presztízsű személyekre és intézményekre, így például Györgyi Kálmán legfőbb ügyészre, Baka Andrásra, a Legfelsőbb Bíróság elnökére, a Magyar Rádióra, a Magyar Tudományos Akadémiára, a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Az ember azt hihetné, nem érdemes ilyen konfliktusokat bevállalni, jobban megéri szívélyes együttműködést kialakítani a köztiszteletben álló emberekkel és szervezetekkel, és ily módon részesülni tekintélyükből. Ugyanakkor a könyörtelen szembefordulások sorában akár bátorságot is láthatunk, hiszen az efféle támadások nemcsak hasznot hoznak, nyilvánvaló károkat is okoznak. Miért csinálta ezt Orbán?
Egyrészt azért, mert ő maga ezeket a személyeket és intézményeket nem tisztelte, másrészt azért, mert futballistaként szocializálódott. Úgy járt el, mint a sunyi focista, aki „lábra megy”: igyekszik lerúgni az ellenfél legjobb játékosát, vagy legalábbis megfélemlíteni, hogy a meccs további részében ne merjen kapura törni. Futballozni természetesen lehet fair módon is, de ez a sport kiváltképpen tág teret ad az unfair játékosoknak. Nem véletlen, hogy Orbán eszményképe az a Maradona nevű argentin focista, aki pályafutásának legmaradandóbb pillanatában kézzel szerzett gólt: mindegy, hogy milyen áron csinálod, a lényeg, hogy győzz! Csodálóid száma nem lesz kevesebb attól, hogy a csalásnak is része volt győzelmedben, ellenkezőleg, még jobban tisztelnek miatta. Miért?
Mert ebben a világszemléletben nem érdemli meg a győzelmet, aki nem akarja azt jobban, mint az ellenfele, és nem méltó a hatalomra, akinek számára nem a hatalom a legfontosabb a világon.
Amennyire látható és tudható, a magyar sportolók lelkesen álltak be a vezér mögé, legitimálták személyét és rendszerét. Voltak köztiszteletben álló olimpikonok, akik úgy dobták be személyes hitelüket Orbán kalapjába, mint valami nemes cél érdekében áldozott adományt. A fair play kívánalmára nem hívták fel a figyelmet; ellenkezőleg, emlékezetesek azon esetek, amikor neves sportolók politikai és tudományos karrierjének érdekében gázolt át a törvényeken az orbáni hatalom. Némi felelősségük tehát a sportembereknek is van Orbán 37 éves dúlásában.
37 évvel ezelőtt az a fiatalember a Hősök terén áthágott egy megállapodást, és nem volt, aki azt számonkérje rajta. Emiatt is történhetett, hogy a továbbiakban Orbán számára soha, semmilyen megállapodás, egyezség, elv nem volt szent, mindig azt tette, ami érdekében állt, és azt mindig a haza, a magyar emberek, a családok érdekével indokolta. A megállapodások rendszeres áthágását 2010 és ’26 között már nemcsak országon belül, hanem az európai színtéren is gyakorolta. ’89-ben Orbán abban a reményben rúghatta fel a megállapodást, hogy az idős forradalmárok, akik kiharcolták a mártírok újratemetését, nem fognak patáliát csapni ott helyben, a Hősök terén – és mint tudjuk, jól számított. Akárcsak a későbbi hasonló helyzetekben.
1989. június 16-án Orbán Viktor ellopta az ötvenhatosoktól a forradalmat.
Amit akkor tett, azt művelte aztán folyamatosan. Rendelkezései alapján került el a forradalom lángja és Nagy Imre emlékműve a Parlament mellől. Az újratemetés vizuális megjelenítésének alkotóját, ifjabb Rajk László építészt szisztematikusan megfosztotta annak lehetőségétől, hogy középületeket tervezzen, 56-os emlékművét leromboltatta. Az ő akaratának megfelelően számolták fel a forradalom kutatására alapított 1956-os Intézetet, amelyben a kivégzettek névsorát összeállító Rainer M. János mellett kitűnő és elkötelezett történészek dolgoztak. A szolgálatába szegődő történészek különítménye viszont minden igyekezetével azon volt, hogy elragadja a forradalom emlékét azok valóságos örököseitől, és kisajátítsa azt. Miniszterelnökként meggátolta, hogy a kommunista állambiztonság iratai nyilvánosságra kerüljenek. 2006-ban, a forradalom 50. évfordulójára időzített zavargások szításával ismét megtrollkodta Ötvenhatot. Hogy tehette ezt?
Az apai mintát követte. A fiatal Orbán Győző 1966-ban azzal ünnepelte a forradalom 10. évfordulóját, hogy belépett az oroszokkal együttműködő Kádár János pártjába. Tudható, hogy általában nem volt kötelező párttagnak lenni. Igaz, hogy Orbán Győző ezután lett a helyi termelőszövetkezet gépállomás-vezetője, de ha elég jó szakember, talán a belépés nélkül is megkaphatta volna azt a sarzsit. Orbán Viktor zsigeri idegenkedése az Ötvenhatot előkészítő és emlékét ápoló értelmiségiektől innen fakad, ebből a hagyományok és értékek nélküli, anómiás közegből. Ismeretes, hogy apja keményen nevelte – egy valamit vert bele, az erő tiszteletét. Ebből, és mindenekelőtt ebből ered, hogy miniszterelnökként behódolt az oroszoknak – apja is azt csinálta ’66-ban.
37 év alatt milliószor láthattuk Orbánt szerepelni. A laza fiatalember egy idő után alárendeltekkel találkozva látványosan fölényessé vált, ám ha nagy ritkán olyanok kerültek elé, akiket magánál erősebbnek, hatalmasabbnak érzett, azok előtt félreérthetetlenül meghunyászkodott. Ilyenek voltak a türk diktátorok, majd Putyin és Trump. Ám ezek a behódolások csak a modern szemlélő számára furcsák és értelmezhetetlenek, a pre- és posztmodern világban, illetve ott, ahol nincs más érték, csak az erő, természetesek. Orbán ugyanis nemcsak abban leli örömét, ha hódolnak neki, azt is élvezi, ha ő hódolhat. Csak legyen, akit gazdaként elfogadhat – Obama és Biden erre ugyanúgy nem volt alkalmas, mint a nyugat-európai vezetők. Putyin viszont tökéletesen, és persze Trump is.
Ugyanakkor a fiatal Orbán okos is volt. Pártja az első szabad választásokon bejutott a parlamentbe, de ellenzékből figyelte a kormány működését. Az akkori miniszterelnök, Antall József alig néhány hónappal hivatalba lépése után heves társadalmi tiltakozással találta magát szembe. Ugyanis piaci folyamatok miatt – melyeket a tapasztalatlan politikus nem látott előre – emelnie kellett az üzemanyagok árát. Erre a magyar lakosság nem volt felkészülve. Addig ugyanis, a szocialista időszakban, nem piaci folyamatok, hanem a politikusok – magyar és szovjet elvtársak – döntésein múlott, mi mibe kerül. Jóllehet 1990 őszén még „csak” a benzin és a gázolaj volt a probléma, nyilvánvalóvá vált, hogy a földgázzal is baj lehet. A háztartások nagy része földgázfűtésre rendezkedett be, és a gáz szinte kizárólag a szovjet csöveken érkezett. Orbán 1990-ben megértette, hogy „a magyarok” alapjában véve nem piacpártiak. Onnantól kezdve politikájának az lett az alapja, hogy ha ő a miniszterelnök, nincs gázáremelés. Míg más politikusok a piac – lelkiismeretlen kereskedők, spekulánsok, idegen erők – kiszolgáltatottjává tennék „a magyar embereket”, ő védelmet ad számukra.
Pontosan attól a kapitalizmustól véd meg, ami felé 1989-ben, a szocializmus összeomlása után elindult volna az ország.
Ahogy ők, fideszesek a rájuk jellemző gúnnyal az idő tájt mondták, egy komancs szónoklatát hallgattuk a Hősök terén. Egy komancs gyerek gyalázta meg a múltat, és kezdte mérgezni a jövőt. Nem azt mondom, hogy akinek apja kommunista párttag volt, nem léphet politikai pályára az új rendszerben. Azt mondom, hogy az a gyerek, aki egyenesen „a rendszer” kegyeltje volt, nem ágálhat az üres koporsó mellett, azt panaszolva, hogy „a rendszer” megfosztotta a lehetőségektől. Tudniillik sem a Horthy-, sem az Orbán-rendszerben nem nyílt olyan kedvező út egy egyszerű falusi gyerek előtt az elitbe jutásra, mint a Kádár-rendszerben – főleg, ha jó elvtárs volt az apja.
Az olyan kommunisták, mint Nagy Imre és mártírtársai, altruisták voltak: annak szentelték életüket, hogy segítsék a kiszolgáltatottakat, a szegény-sorsúakat. Ez az attitűd végtelenül távol áll a Kádár pártjába belépő Orbán Győzőtől. Őt csak családja gazdagodása érdekelte. Bányák, szőlők, földbirtokok és kastélyok, kisvasút és remekbe szabott focipálya a falusi ház mellett, amit a legnagyobb posztmodern építész tervezett – mindez egy belépéssel kezdődött kereken 60 évvel ezelőtt.
Orbán Viktor sikerének elengedhetetlen feltétele volt, hogy az értelmiségiek és művészek, papok és sportolók java része szemet hunyjon afölött, hogy egy nihilista hivatkozik reggel, délben és este Istenre, családra és hazára. Vannak, akik azt mondják, azért bukott meg, mert sok évig szerencséje volt, aztán egyszer csak nem, és hirtelen romlani kezdtek a gazdasági mutatók. Lehet, hogy ez is számított, de én azt hiszem, végül az álszent szerepjátszás lepleződött le. A kormányzat, amely gyerekvédelem címén hergel a melegek ellen, összemosva homoszexualitást és pedofiliát, egyszer csak egy undorító pedofilügy közreműködőjének hóna alá nyúl. Ennek nyomán a lemondani kényszerülő Fidesz-báb köztársasági elnök helyére tolt másik Fidesz-bábról gyorsan kiderül, hogy virtigli náci apját a kommunisták ártatlan áldozatának hazudta – ez nevezhető sorscsapásnak, nevezhető véletlennek, csakhogy a történetekben a lényeg épp az ilyen véletlenek által tör felszínre. A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát – tartja a magyar mondás. Nos, ezt a sánta kutyát sajnos csak sokára érték utol, de ami késik, nem múlik.
