Bartalos Tóth Iveta: Barnák, zöldek, kékek (Részlet a készülő Alzsbetka-regényből)

Igyekezz, indulnunk kell, kiált fel anya a földszintről. Még egy perc, válaszolom, sietve kiöntöm az összes ceruzámat az íróasztalomon lévő tartókból, hogy gyorsabban megtaláljam a keresett világoskék színűt. Néhány darab a földre esik, hangosan kopognak a parkettán, mit csinálsz, kérdezi anya idegesen a zaj hallatán, de én annyira koncentrálok, hogy nem válaszolok neki, egy cél lebeg a szemem előtt, mégpedig az, hogy az ajándéknak szánt rajzomat időre be tudjam fejezni. Már megint egy erdős kép, mondja csalódottan, mikor meglátja a kezemben lévő rajzlapot, mindenhol csak ezek az unalmas barnák, zöldek, kékek, teszi hozzá, pedig ha rendesen megnézné, akkor láthatná a zöld bokorban elbújt kisnyúl fényes gombszemeit, a barna fa odújában fészkelő madarat, az erdei út őz- és vaddisznónyomokkal gazdagon mintázott futószőnyegét, amely egészen a homokos vízpartig vezet, ahol hattyúk és vadkacsák fészkelnek, még ha a képen nem is látni őket, merthogy én egy erdei bújócskát rajzoltam le, itt a parton is a fészekben hagyott tojásokból kell megfejteni, melyik madáréi is lehetnek. Aztán a folyó kékje, amely sose unalmas és másként kék, mikor egy fa árnyéka vetül rá, és másként, mikor fentről süt rá a perzselő nap. Másként, mikor fürge halraj bújik meg a meleg vízfelszín alatt, és másként, mikor egy vízipók igyekszik a nádas partszakasz irányába a játék kezdetét jelző hangos aki bújt, aki nem előtt, hogy utána hosszú percekig mindhiába keressem majd őt. Megkértelek, hogy rajzolj egy zöld réten legelésző vidám tehenet vagy egy piros Zetor traktort, mondja anya, és én persze most is megígérem neki, hogy legközelebb így teszek, sőt a vidám tehenet és a piros Zetort egymás mellé rajzolom majd, de közben tudom, hogy az erdei bújócskát a Ricsi nagyon fogja szeretni, és meg fogja találni a képen az összes kis elrejtett állatkámat.
A ház előtt az autóban már vár minket apa és Géza bácsi, anyával beszállunk a hátsó ülésre, csókolom, köszönök neki nagyon hangosan, szinte már kiabálok, mert a Géza bácsi nemcsak vén, hanem süket is, szervuuuusz, válaszolja kedvesen, ráncos tenyerével megsimítja az arcomat, a jobb gyűrűsujjára dagadt nagy arany pecsétgyűrűje fémes érintésétől kiráz a hideg. Géza bácsi mindig szürke öltönyt visel, ezt az árnyalatot gézaszürkének nevezem el magamban, ha hazaérünk, a szürke ceruzámba bele is vésem majd a körzőm hegyével, hogy Géza. Elindulunk, ahogy minden második vasárnap délután, végighajtunk a Liliom utcán, majd jobbra, Kamocsa és Gúta irányába térünk.
Az út fél óráig tart, fejemet az ablaküvegnek támasztva figyelem a tájat, a Kis-Dunától szélesre hízott Vág folyót Gútánál, a távolban elszórt tanyákat az ócsai úton, a hórihorgas gémeskutakat Bogyarét határában, az út mentén elégedetten legelésző birkákat. Fél óra utazás után megérkezünk Apácaszakállasra, itt egy rácsos ablakú kis kastélyban lakik a Ricsike, a Géza bácsi fia. Mielőtt beszállunk a kocsiba, anya mindig figyelmeztet, hogy szépen beszéljek a Ricsiről a Géza bácsi előtt, olyanokat, hogy félnótás, gyagyás, kettyós vagy idióta, véletlenül se mondjak rá, még ha az is. Vicces, hogy ezt pont ő kéri tőlem, mikor apával ők ketten beszélnek így róla, és az is előfordul, hogy leszerencsétlenezik, amit egyáltalán nem értek, mert egy kastélyban élni a barátaiddal egy véget nem érő ottalvós buliban igazán menő dolog és egyáltalán nem szerencsétlenség. A Géza bácsi szerintem például sokkal szerencsétlenebb nála. A felesége meghalt, nincs elég ideje az örök gyerek negyvenéves fiát nevelni a sok szövetkezetigazgatás mellett, ráadásul egy a miénkhez hasonló unalmas házban él az Iskolasoron, nem egy palotában, pedig ő aztán tényleg megengedhetné magának, anyu szerint ugyanis még a bőre alatt is pénz van a vén fószernek. Még szerencse, hogy a szüleim ennyit segítenek neki, Géza bácsi már vezetni se bír, ha mi nem lennénk, a fiához se látogatna el hétvégenként. Leparkolunk, a portánál várjuk, hogy a Ricsit kihozzák az épületből, a távolban már látom, ahogy lassan totyogva, úgy, mint egy kövér kis pingvin, közelít felénk sötétkék egyenruhájában az egyik ápoló bácsi kíséretében. Mindig eljátssza, hogy nem ismer meg minket, most is percekig szótlanul bámul ránk hatalmas barna bociszemével. A kedvenc helyére visszük, a közeli Köles cukrászdába. Anya egy nagy pohár narancsos Cappy gyümölcslevet, puncsos szeletet, francia krémest és képviselőfánkot rendel neki, nekem pedig ropogós, édes medvetalpat, amit mi laszkonkynak hívunk. Laszkonkyt például Budapesten nem lehet kapni, ezt már megtapasztaltam, amikor legutóbb a Hajni nénivel sütizni mentünk a Városligetbe. A pincér értetlenül nézett rám, mikor ezt kértem, majd annyit mondott, hogy nem csehiben vagyunk, itt mignont, dobostortát, rigójancsit, gesztenyepürét kaphatok, válasszak gyorsan, mert hosszú a sor mögöttem. Duzzogva egy rózsaszín mignont kértem, egyáltalán nem volt finom. Ricsinek persze az is ízlett volna, ő nem olyan finnyás, mint én, egyik szelet sütit a másik után tolja be most is, fel se néz a tányérjáról, csak tömi magába a sok édességet, az arca már olyan, mint egy hörcsögé. Izgatottan adom át neki a rajzomat, hosszasan nézi, a szája szélén morzsák, a kék felsője az imént megivott üdítőtől foltos. Anyu unottan megjegyzi, hogy jobb lett volna a Zetort lerajzolni, de én kivárok, látom, ahogy a Ricsi egymás után fedezi fel a képen az apró kis elrejtett részleteket, vidáman rámutat a nyuszi szemeire a bokorban, majd a halakra a vízben, a cseles kis vízipókra a nádasban, jobb mutatóujjával követi az állatok lábnyomait a fák közt kanyargó ösvényen, mindenkit lát, már ő is megérkezett az erdőbe, a bújócska végén pedig együtt rohanunk az öreg nyárfáig, ahol nevetve, torkunk szakadtából azt kiáltjuk, hogy ipiapacs, megvagy!
Anya nem szereti az erdőt, sem az állatokat, most is türelmetlenül várja, hogy véget érjen a számára értelmezhetetlen játékunk, hosszú, vékony karját kinyújtva és egy határozott mozdulattal visszarántja Ricsit a Vág-parti vidám mókából ide, az ekecsi cukrászdába. Nézd, mit hoztunk neked, mondja kedvesen, a táskájából egy vadonatúj fekete walkmant vesz elő. Ricsi szeme felragyog, imád mindent, aminek hangja van, magnó, mondja, rádió, teszi hozzá, kövér tenyerével nagyokat tapsol örömében, ahogy anya a fülére helyezi a fekete fülest. Nem hallgatja a zenét, egyik rádiócsatornáról a másikra vált, egy ütemnyi dobszóló, teker, hír­olvasóba fojtott hírek, teker, egy magas cé, teker, vidám csattogós polka, teker, telefonos nyereményjáték, teker, teker és teker, egy véget nem érő hatalmas zaj számára a világ, ahol mindabból, ami körülötte történik, ennyit észlel csak.
Géza bácsi elgondolkodva nézi őt. Ki fog vele törődni, ha én már nem leszek, mondja szomorúan, mire anya megsimítja öreg, ráncos kezét. Majd mi, elnök úr, hisz tudja. Majd mi, teszi hozzá kedvesen. Nézem Géza bácsit. A rengeteg, amelyben most bolyong, átláthatatlanul sűrű. Az égig érő fák lombjairól hatalmas indák lógnak, félelmetes, ahogy a sötétben az arcához érnek, kígyó, kiált fel riadtan. A távolból idegen hangokat hallani. Nincs madárcsicsergés, se őzek vagy vaddisznók lábnyomaival díszített futószőnyeg az erdőt átszelő és a vízig levezető ösvényen. A nap se süt be, a sötétben egyik fától a másikig botorkálva próbálja megtalálni a dzsungelből kivezető utat. Mocsárba lép, szabadulni próbál, az éhes, feneketlen mélység nem ereszti a lábát, egyre lejjebb húzza. Aranka, kérem, segítsen, mondja elhaló hangon, nem látja, de tudja, hogy anyának valahol itt kell lennie. Anya közelebb lép, jobb kezében cigi, rezzenéstelen arccal nézi a lába előtt fuldokló öreget. Türelmesen kivár, miközben riasztó csend ereszkedik a tájra. Nincs küzdés, nincsenek félelmetes erdei hangok, Géza bácsi sincs többé már. Anya mélyen beleszív a cigijébe, a kifújt füstben Ricsit látom egy rácsos, sötét szobában. Mozdulatlanul fekszik az ágyában, a gyógyszerektől örök némaság van a fejében. A fülhallgatója régen széttört már, senki sem hozott újat helyette. Arra, milyen sütiket szeretett, nem emlékszik, így nem is vágyik rájuk. Anya elindul, fekete tűsarkúja alatt keménnyé dermed az ingoványos erdei talaj. Kopp-kopp, hallani cipője kopogását, ahogy egyre távolodik. Mindenhol ezek az unalmas barnák, zöldek, kékek, mondja undorodva, az erdő fái reszketve térnek ki útjából. Mennyivel kedvesebb lett volna egy zöld réten legelésző vidám tehén, vagy egy piros Zetor traktor, teszi hozzá mérgesen. A rúzsától foltos cigicsikket hanyagul elhajítja. A gyilkos dzsungelből kiérve jobbra fordul a Liliom utcai házunk irányába.