Ébner Aletta: A kenyér miatt

Kenyérgalacsinok úsznak a Millenáris taván. Táblára van írva, ne etesd a halakat. Olvasni tudni kéne, ordítok az apukára, aki pékárut nyom a gyereke kezébe. Elveszi a kölykétől a kenyeret, látom a szemében, nem érti, mi bajom.
Igenis, nagy ügy. Beszorul a kövek közé a maradék, hirtelen indul majd bomlásnak. Először algásodik, utána egy halott hal, még egy halott hal, halak a víz tetején, és tele lesz a tó döglött halakkal, te gyökér. Túldramatizálom, mondja a barátom, pedig a gyökeres, döglődő halas részt csak gondolom. Te meg bagatellizálod, vágok vissza. Minek jöttél velem, kérdezi.
Nem volt jobb ötletem, rég beszélgettünk, fél órám van még táncig. Szerinte mindig beszélgetünk. A tegnapot hozza fel érvnek, jól kielemeztük azt a sorozatot. Igen, egyetértettünk, hogy hiba nem foglalkozni a nyomok eltüntetésével egy kémes filmben, Keira Knightley-nak kesztyűt kellett volna viselnie. De komolyan, úgy nem beszélgetünk, mondom.
Combjára csap, miről akarsz beszélni?
A fűben ülünk. Vissza akartam rohanni pokrócért a lakásba, legyintett, hogy felesleges. Hazafelé ne felejts el kenyeret venni, emlékeztetem. De ne megint azt a fehér, élesztőízű szart, amitől felfúvódom, mint egy vízilabda, rozsost vagy korpás kiflit. Mondtam a múltkor, az maradt, védekezik.
Hangya mászik a bőrömön. Megkérdezem, mire gondol. Semmire. Te nem vágysz valamire, unszolom tovább. Azt mondja, ő csak arra vágyik, hogy szeressék. Fűszálakat tépkedünk, az egyikkel megvágom az ujjam. A barátom hozzám ér, elhúzom a kezemet. Szakítani akarok, mondom. Miért? A kenyér miatt.
Tánc közben is ezen gondolkozom. Mezítlábam tapad a fekete, sima balettszőnyegen. Nem akarom, hogy csak szeressenek, engem ne szeressen olyan, aki nem ért. Miért nem érti, hogy nem ért? Nem figyelek a tanárra, az instrukciókra, a testemre. Magamra sem figyelek.