Amikor egy új járvány híre megjelenik a világban, a legtöbben úgy érzik, hogy az valahol nagyon messze pusztít. Így volt ez az Ebola korábbi kitöréseinél és így a Covid–19 járvány első heteiben is. Pedig a fertőző betegségek története újra és újra ugyanarra figyelmeztet bennünket: a járványok nemcsak a vírusokról szólnak, hanem arról is, hogy egy társadalom mennyire képes tanulni, felkészülni és felelősen cselekedni.
Májusban új ebola-járvány tört ki a Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részén, amely átterjedt Uganda területére is. A járványt az úgynevezett Bundibugyo ebolavírus okozza, amely az Ebola ritkább, de súlyos megbetegedést kiváltó változatai közé tartozik. Ezért az egészségügyi világszervezet (WHO) május 17-én nemzetközi közegészségügyi vészhelyzetet hirdetett.
A megbetegedési és halálozási statisztikák hitelessége a térségben meglévő problémák miatt erősen kérdéses. A fegyveres konfliktusok, a humanitárius válságok, a nehezen megközelíthető települések, a nagy népességmozgások, a gyenge egészségügyi infrastruktúra, az egészségügyi adatok nyilvántartása szinte lehetetlenné teszi a járványra vonatkozó adatok megszerzését.
De az afrikai közösségekben számos ok segíti a betegség terjedését is: ilyen az ismeretek hiánya és a félelem a kórházaktól. A betegek bizalmatlanságuk miatt nem jelentik időben a tüneteket, elutasítják az izolációt. Az egészségügyi intézmények hiánya miatt a család ápolja a beteget, ami azonnali kontakt fertőzést okoz. Segíti a terjedést a halotti rituálé, amikor ölelik és csókolják az elhalt testét. Pedig mivel nincs célzott gyógyszeres kezelés, a betegek élete jelentős részben az ápolási munka minőségétől függ - persze ez csak ott, ahol szervezett, ellenőrzött egészségügyi ellátást lehet biztosítani.
Kevesen tudnak arról, miképpen mentették meg az ebola korábbi járványai alatt szerzett tapasztalatok a Covid-19-ben megbetegedettek életét. 2019 végén, amikor Kínában Li Wenliang szemész orvos felhívta a figyelmet a betegség veszélyére, a WHO csak lassan reagált; ezért utólag több kritika érte. A felelősség kérdése a mai napig vitatott a szakirodalomban.
Tény, hogy Kína nem adott hiteles adatokat a járvány terjedéséről, de azt sem osztotta meg, miképpen próbálja megakadályozni a járvány terjedését. Az egyre rémisztőbb hírek hallatán a tajvaniak ébredtek legelsőnek. Ekkor került forgalomba egy szakmai cikk, amely kínai orvosok és ápolók küldetésről szólt a 2014–2015-ös nyugat-afrikai Ebola-járvány idején, Libériában, ahol tajvani kollegáikkal is találkoztak. A szerzők között orvosok és vezető ápolók szerepelnek, akik közvetlenül részt vettek a betegek ellátásában. Kína létrehozott egy speciális Ebolakezelő Egységet (ETU), és
ez a tapasztalat volt az, ami iránymutatást adott a világnak arról, mit jelent, ha nem egy szokványos fertőző betegség, hanem egy gyilkos pandémia jelenik meg.
A szerzők részletesen bemutatták, hogyan készültek az ápolók hónapokon át a misszióra. Megismerték Nyugat-Afrika kulturális sajátosságait, az Ebola vírustól megbetegedett emberek speciális ellátását, a személyi védőfelszerelés használatát, szimulációs gyakorlatokon vettek részt, mindezt úgy, hogy magas hőmérsékletű környezetben is képesek legyenek végrehajtani a feladatot.
Ez a szakmai cikk volt az a lényeges pont, amely a Covid-járvány idején plusz információt adott ahhoz, hogy az ellátási és az ápolási környezet kialakítása és a fertőzés terjedése közötti kontroll szoros egységet képez. Ha a kórházaink nem alkalmasak a szükségszerű izolálásra, a betegszobákhoz kapcsolódó higiénés szolgáltatásokra, akkor egy járvány idején eleve rossz eséllyel indul az egészségügy a betegek ellátásában.
A tanulmány részletesen ismertette, milyen védőruházat az, amely elengedhetetlenül szükséges. Bemutatta annak fel- és levételének rituális menetét, amit szabályozni és gyakorolni kell. A szakemberek ekkor szerezték meg azt a tapasztalatot, hogy a betegellátás során a fertőzések legnagyobb kockázata nem a betegellátás során, hanem a védőfelszerelés levételekor jelentkezik. Ebben a cikkben hívták fel a figyelmet az izoláció problémájára, mivel a betegek rendkívül erős félelmet, elszigeteltséget és halálközeli szorongást éltek át.
A cikk tanulsága az, hogy az ilyen drasztikus módon támadó járványban a fegyelmezett infekciókontroll-tevékenység ugyanolyan életmentő tényező, mint a szakmai tudás, a technikai védelem, a szervezettség a transzkulturális tudás, a személyzet érzékenysége.
2020 márciusában Magyarországon viszont nem volt védőeszköz, gumikesztyű, lélegeztetőgép, stratégia, terv és protokoll. Az intézetek nem beszélhettek egymással szakmai kérdésekről sem. Az épületek még a normál betegellátás higiénés követelményeinek sem feleltek meg. Ahogy ma sem.
Ez a cikk nem született volna meg ha a szerzőnek nem lenne erős meggyőződése, hogy egy országnak elsődleges kötelessége: ha túlesett egy vészhelyzeten, amit számunkra a Covid magyarországi megjelenése jelentett, akkor tanuljon belőle. De nem ezt tettük.
A járványok elleni védekezés nem merülhet ki abban, hogy időről időre kampányokat indítunk a kézmosás fontosságáról; ez csak akkor lehet sikeres, ha a teljes infekciókontroll-folyamatot egységben kezeljük. Ha ezt nem értjük meg, a következő járvány idején ismét a szerencsében és a Jóisten segítségében fogunk reménykedni ott, ahol tudásra, felkészülésre és felelős döntésekre lenne szükség.
A Covid után nemcsak az a kérdés, hogy tudunk-e kezet mosni, hanem az is: tanultunk-e valamit abból, ami történt?
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.