Az állami irányítású és fenntartású tévé, rádió, hírügynökség és hírportál tárgyában egyetlen biztos pont létezik: hogy az a tevékenység, amelyet az elmúlt 16 évben hírszolgáltatás címén végeztek, nem folytatható. Ha valakik számára nem lett volna nyilvánvaló, hogy miért, a választások utáni két Magyar Péter-interjú azoknak is be kellett, hogy bizonyítsa: azért, mert az állampolgárok közössége helyett egy szélsőségesen elfogult (fideszes) pártálláspont képviseletét tartják a feladatuknak, abból az álláspontból kérdeznek és üzennek, a közszolgálat gondolata meg sem érintette őket. Lehet mondani, hogy nem elegáns egy hónappal a kormányalakítás után egyéni képviselői törvényjavaslatban rendezni ennek a kommunikációs bűntanyának a sorsát, de ugyanilyen jogos lenne az a mondás is, hogy már a kormányzás első napján is késő lett volna: egy demokráciában megmagyarázhatatlan, hogy az állam ilyesmire pénzt adjon, a polgárait pedig ilyesminek a nézésére/hallgatására kényszerítse.
Ugyanakkor a törvényszöveg benyújtása után is maradtak nyitott, vagy legalább is megvitatásra érdemes kérdések a magyar közmédia jövőjét illetően.
Az első, hogy 2026-ban szükség van-e egyáltalán közmédiára. Kézenfekvő válasz nincs: az európai országok közül gyakorlatilag mindegyikben működik köztévé-közrádió, de mind a múlt öröksége, és nem tudjuk, hogy ha ma kényszerülnének rá, hogy tiszta lappal induljanak (mint mi), most is megcsinálnák-e. Magyarországnak vannak specialitásai – a kulturális nemzet jelentős hányada a határokon túl él, a nyelv elszigetelt, a társadalmat pedig a politika szándékosan töredezetté tette, megnehezítve a társadalmi közvélemény kialakulását –, amelyek azt indokolják, hogy fontos lenne számunkra egy jól működő közmédia-rendszer – csak éppen nem tudjuk, hogy az milyen: utoljára talán az előző rendszerváltás táján létezett nálunk hasonló, akkor is csak rövid ideig (és nem a politika hozta létre, hanem a benne dolgozók, a politikai felügyelet elgyengülését kihasználva).
A második, hogy ha úgy dönt az ország, hogy szükség van rá, akkor milyen szervezeti formában működjön. A benyújtott törvényjavaslat különálló MTI-t vizionál – helyesen, hiszen a nemzeti hírügynökség feladata elkülönül a médiarendszer többi szereplőjétől. Az MTI-nek hivatalból gyorsnak és pontosnak (de nem ingyenesnek!) kell lennie, mégsem része a hírversenynek, miközben az állami tévének és rádiónak valamilyen mértékig ki kell merészkednie arra a piacra, ahol minden produktumuk más piaci szereplők produkcióival verseng majd. Az MTI viszont akkor sem piaci szereplő, ha lesznek piaci bevételei: a munkája az állam alapszolgáltatásainak része, és nem feladata, hogy a médiaszektor (vagy pláne a politika) egyes szereplőit mások rovására előnyben részesítse. A tévét és a rádiót ugyanakkor a javaslat egy cégben tartaná, ami ellen szólhatnak komoly érvek, éppen a múlt miatt: ha külön cégben lennének, akkor kialakulhatna közöttük hírverseny – a Fidesz pártállami médiastruktúrájának az volt a legnagyobb hibája, hogy kódolva volt benne a hír- és véleménymonopólium, ami éppen ellentétes egy egészséges médiarendszer legfőbb céljával.
A harmadik, hogy hogyan ellenőrzi a társadalom a közmédia működését. Erre nézve számos előremutató elem van a törvényjavaslatban, de tapasztalatból tudjuk, hogy valós társadalmi kontroll csak addig létezik, amíg a politika engedi, és nem a saját álciviljeit küldi oda egyházi meg társadalmi színekben, elvégezni a politikai piszkos munkát. Nincs jó magyar modell; nincs olyan előzmény, amelyhez nyúlni lehetne – csak a bizalom, meg a reménykedés.
A negyedik, mindent eldöntő kérdés a nagypolitikai szándék: akarja-e és elviseli-e a kormány az őt is számonkérő, adott esetben bíráló vagy leleplező közmédia létezését. Erről pillanatnyilag csak az tudható, hogy a megelőző 36 évben soha nem akarta, és nem is tűrte el. Ha mostantól hajlandó lesz elfogadni, az valóban új lapot jelent a magyar (média)történelemben: amennyiben erre az egy kérdésre igenlő a válasz, akkor nagyjából mindegy, hogy milyen lesz a struktúra – ha pedig nemleges, akkor pláne.