A világ változik, de Orbán Viktor a régi. Ugyanúgy, ahogy április 12. előtt, ma is nemzetstratégiai magasságokban látja magát, miközben féli a nyilvánosságot, a riporterek gyűrűjében süketnek tetteti magát. Az utcai harcosnak a parlamenti munkához nem fűlt a foga, a politikai aprómunkát, a karaktergyilkosságot, a méltatlan vitákat végrehajtókra testálta. Elhűlve nézzük az olyan figurákat, mint a nép egyszerű fiát alakító Pócs „Tudod, hogy betüzellek!” Jánost a nyers tempójával, Németh „Ez az '50-es évek!” Balázst a csodálkozó tekintetével, vagy a mindig sértődöttnek tűnő Takács „Anyádban!” Pétert. Mire gondolt a költő, hogy éppen ezeket a zsoldosokat küldte az esélytelen csatába?
Orbán már a választás előtt ráeszmélt, hogy Magyar Péter megjelenésével az elkényelmesedett rendszere egy ismeretlen, számára kezelhetetlen dinamikával néz szembe. Magyar képes volt megszólítani olyan rétegeket, amelyekről Orbán csak álmodott, ráadásul olyan lendülettel és stílussal operál, ami megbillentette a megszokott status quót. A bukott miniszterelnöknek az eddiginél is komolyabb arcvesztést okozna, ha személyesen kellene végighallgatnia érveket, adatokat a legyőzőjétől, ezen a csatamezőn tehát lehetetlen, hogy Magyarral szemben fölénybe kerüljön. Így hát Orbán taktikázni kényszerül a vagy bejön, vagy nem alapon, és itt kerül képbe a nehéztüzérség helyett a birkózócsapat. Ők maguk a funkció, a politikai mocsár, ahová Magyart igyekeznek lehúzni, majd abba belefojtani.
Ha Orbán titkos célja a pártjának végső bedarálása, akkor ez egy jó taktika, a parlamenti közvetítések során ugyanis nap mint nap meggyőződhetünk arról, miért bukott el a Fidesz. Meg arról is, hogy a főni maradt, aki volt. A dágványba másokat küld maga helyett, ő a függöny mögött vizionál megújulást, és mossa kezeit.