Vidáman táncolnak a meggypiros fülbevalók a rakoncátlan hajtincsek közül ki-kibukkanva, ahogy az ágy fölé hajol. Mintha a kis gömbök is segítenének, hátha úgy könnyebb lesz felemelni az ormótlan testet, hátha ezek a pihesúlyú ékszerek is mozdítanak valamennyit visszafelé. Az arcán nem látszik az idő, ugyanúgy lehet korai negyvenes, mint késői ötvenes. Bőre napbarnított, de nem dél-spanyol vagy az olasz tengerparti fényt, hanem kerti kapálások, kora reggeli, késő délutáni gyomlálások tónusos pecsétjét viseli.
– Gyere aranyom, megyünk fürdeni, talán megmossuk a hajadat is, itt-ott kócos – mondja az ágyban fekvő idős asszonynak, az örök morcosnak, akit úgy meggyopált az élet, hogy mára tán még mosolyogni is elfelejtett. Talán a sorsot, talán Isten okolja az agyvérzésért, ami után fél teste használhatatlanná vált, karja merev, egyik lába alig mozdul. Mégis, mintha ez a fele sajogna mindig jobban, ott szúr a fájdalom, oda nyilall az órákig tartó tompa kín. A fürdés így nemcsak az engedelmeskedni nem tudó vagy nem akaró test, hanem a fáradt lélek miatt is tortúra.
– Jobb lesz utána, kicsit meg is masszírozlak közben, fel is frissülsz, jó illatod lesz, meglátod, jó lesz. Csak egy picit erősítsd meg a jó lábadat, és kapaszkodj bele a szekrénybe a jó karoddal, onnan majd szépen belecsücsülsz a kocsiba, és áttollak a zuhanyhoz – magyarázza kedvesen. Hosszú csend, mintha a másik, a kiszolgáltatott azt mérlegelné, van-e értelme a vitatkozásnak, mondhat-e nemet, vagy elfogadja a heti rituálét, ahogy tette az elmúlt hetekben, és tenni fogja majd a következőkben is. Kétszer, háromszor is megpróbálja kinyomni magát az ágyból, hogy átüljön a mozgó alkalmatosságra, de újra és újra visszahuppan: a mostani reggel még inkább a fáradó kornak üzen.
– Gyerünk, csak még egy kicsit, menni fog ez! – biztatja a fiatalabb, a meggypiros fülbevalók pedig egyetértően bólogatnak, véletlenül sem a vízszintes tagadás, inkább a függőleges igenlés irányába mozdulva el. Nagyot sóhajt a másik, aztán a száját összeszorítva, a szemét becsukva összegyűjti az erőt, inkább lélekben, mint az izmokban. Remegő lábakkal feláll, hogy aztán szinte másodpercnyi idő alatt menedéket leljen az odatolt kerekes kocsiban. A fürdőig vezető hosszú folyosón ki se nyitja a szemét, mintha elbújhatna így mások tekintete elől, bár az ajtók mindenütt zárva. Inkább magának tesz gesztust, hisz a szemhéjak mögül így nem a suta testet látja maga előtt, hanem az évtizedekkel ezelőttit. A fiatal lányét, aki tűsarkú cipőben indult el a falusi bálba, akinek derekára férfikéz fonódott, aki egyenes derékkal hajolt kapáláskor a kukoricatövek elé akkor is, ha másnak görnyedt volt a háta, s aki úgy szaladt a szélben, mint egy hamvas őzgida.
Láthatatlan párába burkolózva indulnak aztán vissza. Arca kipirult, haja frissen szárított, és mikor a másik ágyba fekteti, az asszony most félmosollyal nyugtázza: lám, hogy táncolnak felette megint a meggypiros fülbevalók.