A XXI. század rohanó hétköznapjaiban, az Excel-táblák, a szigorú határidők és a felhalmozódó kötelezettségek tengerében észrevétlenül elfogadjuk azt a társadalmi axiómát, hogy a felnőtté válás egyet jelent a komolysággal, a fegyelemmel és a saját vágyaink elnyomásával. Azzal,hogy mindig meg kell felelnünk és haladnunk a kijelölt úton.
Y generációsként különösen hajlamosak vagyunk beleesni abba a csapdába, hogy a produktivitást, a szakmai sikereket és a külső elvárásoknak való megfelelést helyezzük a mindennapjaink középpontjába, miközben teljesen elfelejtjük, hogy a racionális maszk mögött ott él bennünk egy belső gyermek. Ez a gyermeki énünk nem tűnt el az évek múlásával, csupán mélyre temettük, pedig éppúgy szüksége lenne figyelemre, játékra, megértésre és feltétel nélküli elfogadásra, mint egykoron nekünk volt a valódi gyerekkorunkban.
Amikor folyamatosan és könyörtelenül elnyomjuk az ösztönös vágyainkat a racionalitás nevében, lassan, de szisztematikusan veszítjük el az életörömöt, a spontaneitást, és azt a fajta tiszta lelkesedést, ami az életet igazán élővé és színessé teszi.
A felnőtt lét azonban nem kell, hogy egy rideg, érzelmileg sivár börtön legyen, és a kulcs ennek feloldásához a tudatos jelenlét, vagyis a mindfulness gyakorlása, amely hídként képes összekötni a racionális felnőttet az elhanyagolt belső gyermekkel. Ha hallgatunk erre a hangra, az nem azt jelenti, hogy infantilissé válunk, csak megéljük a pillanatot.
A belső gyermek öröme
Ahhoz, hogy megértsük ennek a kapcsolatnak a fontosságát, először tisztáznunk kell, ki is valójában ez a belső gyermek, és miért olyan veszélyes, ha tartósan elnémítjuk a hangját a mindennapokban. A pszichológia megközelítésében a belső gyermek a személyiségünk azon mélyen fekvő, alapvető része, amely magában hordozza a gyermekkori élményeinket, az első tiszta érzelmi reakcióinkat, a határtalan kreativitásunkat és a legalapvetőbb, legőszintébb vágyainkat. Néha egy-egy gyerekkori vágy felmerül, de nem merjük megélni, mert félünk attól, hogy mit szólnak mások, vagy akár mi magunk.
Felnőtt korunkra egyfajta belső, rendkívül szigorú és korlátozó szülővé válunk önmagunkkal szemben, aki állandóan listákat ír, tiltásokat fogalmaz meg, fegyelmez, és kérdés nélkül megvonja magától az apró, racionálisan talán megmagyarázhatatlan, de érzelmileg létfontosságú örömöket. Amikor megpillantunk egy hívogató fagylaltozót, és a lelkünk mélyén legszívesebben három óriási gombócot kérnénk mindenféle színes szórással, de azonnal leintjük magunkat azzal a rideg gondolattal, hogy ez nem egészséges, vagy nem fér bele a diétába, akkor valójában ezt a belső gyermeket utasítjuk vissza. Ugyanez történik akkor is, amikor egy őszi esőzés után legszívesebben beleugranánk egy pocsolyába, vagy megállnánk hintázni egy üres játszótéren, de a belső kritikusunk azonnal ránk parancsol, mondván, hogy mit szólnának ehhez az emberek, hiszen egy felnőtthöz ez a viselkedés méltatlan és nevetséges. Ha ezeket a spontán, tiszta szükségleteket és impulzusokat tartósan elhanyagoljuk, az nem a felelősségteljes felnőttséghez vezet, hanem egyre növekvő belső feszültséghez, krónikus fásultsághoz, és egy olyan állandó, megfoghatatlan hiányérzethez, amelyet semmilyen munkahelyi elismerés vagy materiális siker nem képes érdemben betölteni.
Amikor elfojtjuk magunkban a vágyakat, a belső gyermeki létet felváltja a belső félelem, ami frusztrált felnőtté tesz.
Y generációsként ezt a belső konfliktust egy egészen specifikus, ránk nehezedő társadalmi nyomás is felerősíti, hiszen mi vagyunk az a nemzedék, amely az analóg világban nőtt fel, de a digitális robbanás közepén vált felnőtté. Egyszerre kellene megfelelnünk a szüleink hagyományos elvárásainak, mint a biztos lakhatás, a korai családalapítás és a kiszámítható karrier, miközben a modern világ folyamatos készenlétet, állandó önfejlesztést, látható sikereket és tökéletesen esztétikus, megkomponált online jelenlétet követel tőlünk. Ebben a kettős szorításban a mindennapok végeláthatatlan teljesítménytúrává válnak, ahol a pihenést vagy a játékot lustaságnak, a haszontalan időtöltést pedig egyenesen bűnnek bélyegezzük meg. A millenniálok kollektív kiégési hulláma pontosan abból fakad, hogy a belső hajsza közben teljesen elnémítjuk a saját, valódi szükségleteinket, és a lelkünk legmélyén élő gyermeket egy sötét szobába zárjuk, mondván, hogy most nincs idő a hülyéskedésre, mert dolgozni kell a jövőért. Minden pillanatot képesek vagyunk felosztani és ha nem végzünk a feladatokkal, akkor lelkiismeretfurdalásunk lesz.
Kiégés ellen tudatos jelenlét
A modern világban előkerült a mosógép, a mosogatógép, a robotporszívó és sok sok olyan eszköz, ami arra hivatott, hogy időt spóroljon nekünk. De hol van az idő amit megspóroltunk? Le tudunk ülni egy könyvvel? Vagy tudunk tartani egy mozimaratont? Általában nem. Ezeket a felszabadult időket megtöltjük újabb és újabb feladatokkal, míg végül lehet, hogy sikeresen, de kiégve rogyunk le a kanapéra.
A modern felnőtt élet mókus kerekében a mindfulness, vagyis a tudatos jelenlét az az elengedhetetlen és transzformatív eszköz, amelynek segítségével képesek vagyunk lelassítani ezt a pusztító belső automatizmust, és elkezdetünk valódi figyelmet szentelni önmagunknak. Sokan tévesen azt hiszik, hogy a mindfulness egyet jelent az órákig tartó, mozdulatlan lótuszülésben végzett meditációval, amelyre a rohanó hétköznapokban amúgy sincs idő, ám a valóságban a tudatos jelenlét egy sokkal elérhetőbb és gyakorlatiasabb hozzáállást takar.
A mindfulness lényege nem más, mint hogy ítélkezés nélkül, nyitott és őszinte kíváncsisággal fordulunk a jelen pillanat, valamint a saját belső állapotunk felé, vagyis pontosan úgy kezdjük el szemlélni a világot és önmagunkat, ahogyan azt egy kisgyermek teszi, aki még rácsodálkozik a létezés apró részleteire.
Amikor tudatosan jelen vagyunk a saját életünkben, hirtelen képessé válunk arra, hogy észrevegyük a testünk és a lelkünk legfinomabb, korábban elnyomott jelzéseit és segélykiáltásait. Feltűnik végre, ha a végletekig elfáradtunk, ha a merev struktúrák helyett egy kis könnyedségre és játékosságra vágyunk, vagy ha egy nehéz nap után nem újabb feladatokra, hanem biztonságra, megnyugvásra és egy meleg ölelésre lenne szükségünk.
A tudatosság az az éber állapot, amely segít tetten érni az elnyomó, belső kritikus hangokat még azelőtt, hogy azok automatikusan nemet mondanának a saját vágyainkra, így teret engedve a szabadabb döntéseknek.
Felnőttként a belső gyermek szükségleteinek és kívánságainak a teljesítése egyáltalán nem egyenlő a felelőtlenséggel, az éretlenséggel vagy a kötelességeink elhanyagolásával, hanem az önmagunk iránti mély, érett és őszinte szeretet legmagasabb szintű kifejeződése.
Az első és legfontosabb lépés ezen az úton az, hogy aktívan és tudatosan megfigyeljük a vágyainkat, és rendszeresen, akár naponta többször is feltesszük magunknak azt a kérdést, hogy mire lenne most a legnagyobb szüksége a bennem élő gyermeknek. Lehet, hogy a válasz meglepően egyszerű lesz, és mindössze tíz perc céltalan rajzolást, egy gyerekkori kedvenc mesefilm újranézését, egy délutáni hintázást jelent a parkban. Vagy azt, hogy levesszük a cipőnket, és mezítláb sétálunk egy kicsit a puha fűben.
Ahhoz, hogy ezeket megvalósíthassuk, elengedhetetlen, hogy tudatosan elengedjük a társadalmi elvárások és a külvilág merev szorítását, felismerve, hogy a felnőtt lét nem egy unalmas, előre megírt szerep, amelyet hibátlanul kell eljátszanunk.
Szabad hibázni, szabad teljesen racionális okok nélkül is felhőtlenül és hangosan boldognak lenni, és szabad kilépni a produktivitás kényszeres bűvköréből.
Akinek van családja és gyereke, egy kicsit könnyebb ezt megélni, hiszen szülőként néha újraélhetjük ezeket a felhőtlen pillanatokat és teret engedhetünk a játékos énünknek. Ezzel, nem mellesleg, örök emléket adva a csemetéknek.
Emlékszem, egyszer suliba kellett vinnem a gyereket, nekem meg sok sok irodai munkám maradt, nyár eleje volt, és döglesztő meleg. Nyafogtunk mindketten a kocsiban araszolva a dugóban a suli felé…Ingerültség és feszültség lengte be a járművet. Aztán megláttuk a frissen és kéken fodrozódó Dunát magunk mellett, és egy hirtelen ötlettől vezérelve máris a Római parton pancsoltunk, jeges limonádét ittunk, a közeli nagyáruházban vettünk strandlabdát, törölközőt és azóta emlegetjük ezt a lógós napot. Már nem is emlékszem, mit kellett volna leadnom, de az élet ment tovább, jobban mint máskor.
Gyakran az is hatalmas gyógyító erővel bír, ha felnőttként megvásároljuk magunknak azokat a múltbeli hiányokat, amelyekre gyerekként mindennél jobban vágytunk, legyen szó egy bizonyos játékról, egy könyvről vagy egy ruhadarabról, amit a szüleink akkor nem engedhettek meg maguknak. Amikor ezt megtesszük, az nem felesleges pénzkidobás vagy infantilis nosztalgia, hanem a múltbeli sebek és hiányok aktív, szeretetteljes gyógyítása a jelenben. Egy egyértelmű jelzés a bennünk élő kislánynak/kisfiúnak, hogy most már biztonságban van, és megkaphatja azt, amire vágyik.
