Szinte napra pontosan két éve Sting tökéletes koncertet adott Budapesten. Akkor minden a helyén volt: a hang, a zenekar, a dalok, az a kimért, elegáns profizmus, amitől Sting akkor is felejthetetlen marad, ha csak a kötelező slágereit játssza végig. Legalábbis így emlékszem rá. Lehet, hogy az újdonság varázsa is dolgozott bennem: az a megismételhetetlen élmény, amikor az ember először hall élőben egy igazi ikont. Csak a közönség volt akkor fájdalmasan lagymatag hozzá.
Csütörtök este az MVM Dome-ban ez mintha megfordult volna. A többszörös Grammy-, Golden Globe- és Primetime Emmy-díjas brit zenész éneke korántsem tűnt olyan makulátlannak, mint két éve, Budapest mégis fergeteges hangulattal fogadta.
Már az MVM Dome felé menet érezni lehetett az izgatottságot: az aréna előtt egy férfi saját gyártású, ezerforintos hűtőmágneseket árult, néhány lépéssel arrébb pedig egy középkorú, önjelölt DJ nagy hangfallal remixelte az Englishman in New Yorkot. Odabent az északír Dea Matrona melegítette a közönséget, bár sokan legfeljebb az utolsó egy-két számra értek be. Az átállás alatt aztán beindult az arénák ismerős, félhomályos népvándorlása: eltévedt nézők kóvályogtak a sorok között, mentek a „de ez a mi helyünk” típusú diplomáciai csúcstalálkozók, és persze az önfeledt szelfizések.
Aztán Sting minden különösebb felvezetés nélkül belecsapott a Message in a Bottle-be, és a tér néhány másodperc alatt megváltozott.
A STING 3.0 turné háromfős formációja továbbra is az egyszerűségre épít. Sting basszusgitározik, mellette a 1990 óta vele játszó Dominic Miller gitározik, mögöttük pedig Chris Maas, a Mumford & Sons egykori turnédobosa ül a doboknál.
Nincs túlmagyarázott látvány, nincs nagy arénás varázslás, nincs show-elemekkel kitömött nosztalgiacirkusz. Csak három zenész, néhány kopottnak tűnő hangszer és ötven év életműve.
És talán éppen ez Sting furcsa csapdája is: noha a körítés időről időre változik, a lényeg valahogy mindig ugyanaz marad. Kiszámíthatóan követik egymást a nagy slágerek – az Englishman in New York, a Fields of Gold, a Shape of My Heart, az Every Breath You Take, a Roxanne, a Desert Rose –, a végén pedig a Fragile. Nincsenek nagy meglepetések, nincsenek új irányok, csak hajszálpontosan kimért biztos pontok. Nehéz emiatt haragudni, amikor egy egész aréna egyszerre kezd mosolyogni ugyanazokra a dallamokra.
Az este egyetlen valódi újdonsága az volt, hogy Sting hangja már nem mindig úgy nyílt ki, ahogy a régi felvételekről vagy akár a két évvel ezelőtti budapesti koncertjéről emlékezhetünk rá. Hetvennégy évesen ez aligha meglepő, mégis furcsa szembesülni vele egy olyan előadónál, akit hajlamosak vagyunk időn kívülinek tekinteni.
Ahogy azonban haladt előre a koncert, ez egyre kevésbé számított. Az összképben nem a bizonytalanabb hangok maradtak meg, hanem az, hogy Sting továbbra is pontosan tudja, hogyan kell megtartani egy ekkora teret. Ebben ezúttal a közönségnek is nagy szerepe volt: az első számtól az utolsóig énekeltek, táncoltak, tapsoltak, együtt lüktettek a zenével.
A koncert most is a Fragile-jal zárult, egy szál gitárral, azzal a bosszantóan egyszerű szépséggel, amely még az Every Breath You Take utáni felfokozott hangulatban, sokadik hallásra is képes lecsendesíteni az embert.
„Nem mondod, hogy vége van? Ez valami fantasztikus volt, végigbőgtem az utolsó számot” – hangzott kifelé menet.
Odakint a nagy hangszórós önjelölt DJ helyén addigra már egy instant karaoke-duó adta elő Sting slágereit – borzasztóan, de annál szórakoztatóbban. Mintha senki sem akarta volna, hogy vége legyen az estének: amit Sting bent finoman lezárt, azt Budapest kint hamisan, harsányan tovább énekelte.
Infó: Sting 3.0, MVM Dome, 2026. június 18.
