Az anyaméhtől az urnáig folyamatosan szükségünk van burkokra, keretekre, amik jelzik, a körülöttünk lévő világból éppen mennyit tudunk saját realitásunkként elismerni. Ezen a közös téren ideális esetben (és/vagy vallási szórólapok képein) minden embertársunkkal vidáman osztozunk. A valóságban viszont még a tulajdon népünkkel is csak akkor, ha kellő nagyságú közös ellenségkép van, akivel szemben összefoghatunk, mert anélkül nemhogy velük, a saját családunkkal sem tudunk együtt élni. (Sőt, az emelkedő tudatosság és önérzet mentén az összeférhetetlenség belső szintekre is lecsorog: az antidepresszánsok és szorongásoldók milliárdos termeléséből látható, hogy már önmagunkat sem bírjuk elviselni.)
Az individualizmuson túlmutató ideákhoz felnőni képtelen nyugati társadalmunknak láthatóan a közösség már nem ad annyit, hogy megérje miatta együttműködéssel csorbítania a fetisizált önazonosságot. Pedig az, hogy egyre hermetikusabban zárjuk el magunkat egymástól, nagyon nem vezet jóra. Bár csak az állandósult online jelenlét óta kezdtünk el igazán felfigyelni a jelenségre, a Mátrix például már évtizedekkel ezelőtt igyekezett figyelmeztetni, hogy a saját valóságok épp olyan addiktívek és károsak, mint a kemény drogok.
Vissza a Mátrixba!
A kisember hatalom ellen ébredő lázadásának toposza a Wachowski-féle feldolgozásban, a filmet gondosan átszövő szimbólumrendszerrel (kicsit talán Forer-hatás alapon) tulajdonképpen mindenkit megszólított. És a recept annyira bevált, hogy azóta minden egzisztenciális sci-fi ezt követi. Kell egy egyetem (A 3-test-probléma), egy búra alá zárt világ (Westworld) vagy A siló, ami fizikailag vagy szellemileg kellőképpen izolálja a benne lévőket ahhoz, hogy ne láthassanak túl a nekik kijelölt realitás határain. Kell még egy démonizálható elnyomó, kell egy hős és egy nép, amit kivezethet a rabszolgaságból. Évezredes történet, és láthatóan megunhatatlan, de hiába tudjuk már kívülről, tanulnunk még mindig nem sikerült belőle.
A Mátrix mondandója – de a puszta ötlete is annak, hogy az emberiség a kizsigerelésére művileg felépített rendszerben él – olyan reveláció kellett volna legyen, amitől gyökeresen változik meg a gondolkodás, de akár a társadalmi berendezkedés is.
Nekünk ebből annyi jött össze, hogy felvirágoztattuk a fekete bőrkabátok piacát, meg néha, a lerobotolt műszakjaink után szarkasztikusan idézgetjük, hogy „Köszöntelek a való világban!”.
Persze azon minek fennakadni, hogy el vagyunk nyomva. Ezt manapság már mindenki tudja. Egy tudásalapú társadalomban a rabszolga tudjon is róla, hogy rabszolga! Csakhogy éppen ez a tudás az, ami az interneten mostanra határtalanul elérhető, de ellenőrizetlen forrásból származó információáradat miatt rohamos gyorsasággal inflálódni kezdett. A kialakuló értékválságban még a szellemileg tehetősebb is eldzsentrisedett (gondoljunk például a klímatagadó tudósokra), akinek viszont eleve kevés volt – és belőlük tudásalapon csakúgy, mint gazdaságilag, sokkal több van –, annak mára nem maradt más, minthogy a közösségi térben clickbait cikkek, álhírportálok és konspirációs elméletek között könyékig turkálva guberáljon össze annyi információfoszlányt, amiből össze tud rakni egy képet, ami az igazát szolgálja.
És egyszeriben azok a filmek és sorozatok, amik eddig arról meséltek, meggyötört fajunk hogyan akar kitörni az illúziók falai közül, 2025-re már arról számolnak be, ugyanez a faj hogyan próbál eszetlenül visszatérni oda. A meztelen Keanu Reeves kimászik a vörösnyálka-inkubátorból, de megérezvén, milyen zord odakint, ha még a burok hamis bizonyossága sem melenget, sietve elkezd visszaavászkodni… Innentől pedig a saját véleménybuborékunk megóvására – mint minden határvédelemre – kiemelt figyelem irányul, az egópolitika pedig (immáron szövetségesek híján) arra jut, legbiztosabb, ha megnemtámadási szerződést köt minden résztvevő. Az így megképződő politikai korrektség intézményét ki a társadalmi együttélés zálogaként, ki a szólásszabadság elleni felszentelt háborúként értelmezi – akárhogy is, a véleményszuverenitást bármi áron fenn kell tartani. Nem is feltétlen filantropikus indíttatásból, hanem hogy cserébe velünk se baszakodhasson senki. És az őrület elszabadul…
Elvben osztozó
De hát ki határozza meg, mi a normális?Például az a normális, aki az egész életét arra teszi fel, hogy egy bevándorló idegen elrablásával és kiirtásával tegye újra naggyá Amerikát? Vagy az, aki több millió bevándorlóval csinálja ugyanezt? Csak mert az egyikőjük egy atomfegyverrel felszerelt nagyhatalmi vezető, a másik meg Yorgos Lanthimos 2025-ös, eszement sci-fijének nyomorult idiótája... Teddy (Jesse Plemons) a történet szerint elrabolja a helyi gyógyszergyár vezetőjét (Emma Stone), mert fixa ideája, hogy az földönkívüli, aki a fajtájával tönkreteszi Amerikát, és ellehetetleníti az életet.
Bár Lanthimos aligha kormánykritikát akart megfogalmazni a Bugoniával, a hasonlóság elég erős ahhoz, hogy demonstrálni tudja, az őrület és a normalitás között csupán az a különbség, hogy hányan támogatják.
A görög rendező filmje a véleménybuborékokat tárgyalva mutat veszett, de annál életszerűbb képet egy ránk leselkedő jövőképről. Lévén Teddy onnan veszi az elvadult elméletét a szexinő-gúnyába bújt földönkívüliről, hogy az interneten olvasott róla, ahol a hozzászólók fantáziája és rettegése helyből konspirációvá formálta az agymenést. Igaz, a film csattanójában kiderül, hogy a nő minden tagadása ellenére tényleg ufó volt, de hát attól, hogy valaki paranoiás, még nem zárható ki, hogy követik.
A közös normarendszerrel maradéktalanul senki nem tud egyetérteni vagy megfelelni neki, de igazságként való elfogadása egyfajta adó, amit befizetve élvezhetjük az egzisztenciális háló adta előnyöket. Az ebből teljesen kiszorulóknak – a hatályos szóhasználattal úgynevezett mentális kihívásokkal küzdőknek – gondolhatnánk, hogy hátrányai adódnak az elmaradásból. De az említett polkorrektség és társadalmi érzékenység mára teljes befogadást ígér nekik is. Nem csak a bántalmazásukat tiltja meg (végre), hanem biztató mosollyal állítja azt is, hogy egyenlőek vagyunk. Hogy hova vezet az, ha mind egyek vagyunk, arról fest elgondolkodtató képet Anders Thomas Jensen legfrissebb filmje. Az utolsó vikingben (2025) egy bankrabló (Nikolaj Lie Kaas) mentálisan igen sérült öccsére (Mads Mikkelsen), Manfredra bízza, hogy ássa el neki a zsákmányt, amíg ő börtönben van. Szabadulása után nyomban haza is látogat, az öccse viszont már nem a szimplán félkegyelmű Manfred, hanem maga John Lennon – és minden alkalommal, amikor nem akként kezelik, kiugrik az ablakon.
A dramedy elsősorban a családi traumákról és a szembenézés képtelenségéről szól, de Jensen egy a The Film Verdictnek adott interjújában elmondta, mi ihlette valójában a filmet. „Az identitás és a különböző valóságok témája szinte mindenhol jelen van a nyugati féltekén. (...) Az emberek elkötelezettsége az önfejlesztés és az identitás iránt robbanásszerűen megnőtt, és mindig is lenyűgözött, hogy szinte mindannyian a saját valóságunkban élünk, és mindent megteszünk annak fenntartása érdekében.”
A film kereteként szolgáló mese a királyról, aki minden katonája kezét levágja, hogy egyenlővé tegye őket, meglehetősen baljós vízióról árulkodik. Mert szép dolog, ha az elmaradottak egyenlők velünk, de akkor mi is egyenlők vagyunk az elmaradottakkal. (Bár jobban tesszük, ha efféle meglátásainkat a dán rendezőhöz hasonlóan mi is komikus hurráoptimizmusba csomagoljuk, mert ennél kevesebbért is törölt már el embert az eltörléskultúra.)
Mindenki világképének tehát felülről szigorúan őrizve, sértetlenül kell maradnia. És miközben nekünk ez új dolog, az alfa-, béta- és az összes utánuk érkező generáció számára mindez alapvetés. Nem találkoznak a valósággal, legalábbis a miénkkel bizonyosan nem. Úgy nevelődnek, mint a kis Buddha, akit egész gyerekkorában megóvtak attól, hogy rálásson a világ fájdalmaira, szenvedéseire és igazságtalanságaira, de valami azt súgja, ennek nem tömeges megvilágosodás lesz a vége. Ez a valami pedig a Kamaszok című, 2025-ös Netflix-sorozat, amely döbbenetes erővel hatott, olyan kérdéseket feszegetve, amelyeket senki nem mer feltenni, de még gondolni sem rájuk. Hogy például mi van akkor, ha éppen a mindentől óvott gyerekeink válnak bántalmazóvá vagy egyenesen gyilkossá?
A minisorozatban a 13 éves Jamie-t ismerjük meg, aki (spoiler!) megöli az osztálytársnőjét mert – mint később kiderül – elnyomásként éli meg, hogy a kislány szép és okos, és ezért szerinte soha nem választaná őt férfiként. Ez az úgynevezett incel (önkéntelen cölibátus) elmélet, ami ugyan szinte kizárólag az interneten létezik (semmi nem bizonyítja, hogy tömegesen fennállna a jelenség), ám a következményei annál valóságosabbak. A különösen kiskamaszokat és fiatal felnőtteket fertőző konspiráció megszállottjai ugyanis egyre gyakoribb tömeggyilkosságokkal szereznek érvényt elnyomottnak hitt önmaguknak. A széria egy egész társadalom összeomlásának anatómiáját fejti fel, a fiú környezetének működésképtelenségét szálazgatva. A végrehajtás, az iskola, a szociális ágazat és a család is megbukik, mert minden fegyverét, amivel védelmezni tudná a gyereket, rég elhajította abbéli rettegésében, hogy bántani is tudná vele. Meghagyván a felnövő generációt érintetlenül, a saját elszigetelt világának torz eszméiben tobzódva.
A véleménybuborék tehát láthatóan nem maga a probléma, hanem egy jobbhíjáni megoldás egy korábbira. A szociális színterek képtelenné válnak arra, hogy megtartsák az egyént, aki utolsó mentsvárként saját mentális menedékébe húzódik, ami ugyan alanyi jogon jár neki, mégis hatalmas árat fizet érte.
Ő is, és mindenki, akivel – minden önazonossága és elszigetelődése ellenére – ha belegebed is, kénytelen együtt élni. Persze, hogy ki mit gondol, az magánügy, ha úgy tetszik egyéni szocprobléma, és amíg a mi határaink sértetlenek, gondolhatjuk, hogy ez egy fenntartható rendszer. De ha előre nem is akarunk nézni, legalább tekintsünk vissza, és jusson eszünkbe, hogy a konspiráció és az ideológia között csakis az a különbség, hányakat sikerül megnyernie magának. És hát tudjuk, mire képesek az elvben osztozó társak.
