Lépni is alig lehetett Barabás Zsófi A lélegző ég alatt című kiállításán a Deák Erika Galériában, ahol a művész színpompás képei között Tóth Krisztina író, költő nyitotta meg a tárlatot. A legújabb, Kánkán az üvegpadlón című novelláskötetének borítóján is a festőművész egy alkotása látható: körkörös, kavargó színfoltok, mintha valaki felülnézetből tényleg kánkánt járna a képen.
– Az elmúlt huszonnégy évben folyamatosan festek, alakítom a motívumaimat, és nemcsak a soron következő kiállításra készülök, de állandóan készülnek a képeim. Utazom, vázlatokat készítek, és mindig valami izgalmas kihívást keresek azon a formavilágon belül, amit kitaláltam magamnak – mondja a művész. A mostani kiállításra olyan munkákkal készült, amelyekben megjelennek a korábbi korszakainak motívumai, mivel a színes, kavargó formák között – mintha azok virágként szétnyílnának – láthatóvá válnak fehér alapon festett fekete vonalak, melyek Zsófi vázlatrajzait idézik, amiket a Moleskine-füzeteibe szokott készíteni, hogy aztán megfesse azokat nagy méretben vászonra. Más képein a formák között sok apró, színes, akrillal festett foltok táncolnak a szemünk előtt, amivel egyik példaképe, Karel Appel (1921–2006) holland festőművész foltokból felépített, absztrakt képeit idézi meg, míg egy másik alkotásán a másik holland nagymester, Willem de Kooning pasztellszínű képeit.
A Comói-tó vonalai
– Én egy olyan családba születtem, ahol az alkotás mindennapos volt, édesapám, Barabás Márton képzőművész, így az öcsémmel, Barabás Lőrinc zeneszerző-trombitással és Benedekkel, aki szobrász lett, úgy nőttünk fel a Párisi udvar egy lakásában, hogy annak egy szobája a műterem volt. Apukám zongorákból csinált szobrokat és festményeket, meg zsiráfokat vitt vászonra, és dekopírfűrésszel vágott ki hatalmas rétegelt lemezlapokat, és azokból installációkat csinált. Nekünk ez volt az alap – meséli Zsófi.
Tizenévesen inkább tervezőgrafikus akart lenni, könyvborítókat és arculatokat kívánt tervezni, ezért a Kisképzőbe is grafika szakra járt, és mivel a Képzőművészeti Egyetemre elsőre nem vették fel, ezért kiutazott Angliába, Cambridge-be, ahol egy szemesztert elvégzett illusztráció szakon. – Amikor 1999-ben visszatértem, már felvettek a Képzőművészeti Egyetemre, tervezőgrafika szakra, ahol eleinte papírból készítettem kis plasztikákat, de aztán elkezdtem festeni, ami iszonyatos erővel hatott rám, ezért harmadévtől átjelentkeztem a festő szakra. Mellette folytattam a tervezőgrafikát és ráadásként a pedagógia szakot is, majd mindháromból diplomáztam 2004-ben.
A diplomamunkája egy nagy méretű, burjánzó kapcsolódásokat ábrázoló festmény volt, melyen már látszott, hogy Zsófi vonzódik a nonfiguratív formák felé. Művészetében egy ponton geometrikus elemek is megjelentek, de aztán teljesen az organikus formákra váltott. Alkotás közben számos országban járt, köztük Finn-, Német-, Olasz- és Franciaországban, illetve Japánban és az Egyesült Államokban, az utazások pedig hatottak a művészetére is, a jelen kiállítás egyik képét például a Comói-tó inspirálta. Persze a képen nem egy realisztikus tó képét látjuk, de a halványszürke háttér előtt hullámzó piros vonalak és az apró, színes foltok visszaadják azt a kellemes érzést, melyet a helyszín sugall.
– Ezt úgy kell elképzelni, hogy felülök egy hajóra, elmegyek a Comói-tó különböző városaiba, aztán hazamegyek, és mindent, amit láttam és éreztem a látvánnyal kapcsolatban, az átfolyik rajtam, és amikor elkezdem rajzolni a vázlatot, az már magától értetődően, automatikusan jön.
Egyszerűen ömlenek ki belőlem ezek a formák, megoldások – mondja a festő, majd hozzáteszi, hogy a látvány direktben is hat rá. – Amikor Tokióban voltam, és hazajöttem, akkor kicsi dobozokat készítettem, azokba beraktam minden motívumot, amikor viszont Normandiában jártam, akkor a határtalan zöld búzamezők és a végtelen, kék tenger hatott rám. Elutaztam Étretat-ba is, hogy lássam a több mint százméteres krétasziklákat, melyeket megfestett Monet, majd elmentem a házába is, hogy megnézzem a kertjét, ahol a tavirózsái voltak.
Befelé forduló alkotás
Mindezek után felmerülhet a kérdés, hogy vajon mit is ábrázol az absztrakt festészet. Zsófi szerint ennek megválaszolásához vissza kell menni egészen 1910-ig, mikor is Vaszilij Kandinszkij megfestette az első absztrakt akvarelljét, mely előtt sokan értetlenül állhattak a fehér papírra festett színes foltok láttán. – Ő volt az, aki definiálta az absztrakciót olyan értelemben, hogy az nem egy látvány leképezése, hanem a művész lelkében zajló folyamatok, az érzelmi világának a megjelenítése. Kandinszkij sok képének a Kompozíció címet adta, mert ő zenére alkotott – mondja a művész, aki ezután sorolni kezdi a különféle válfajokat, a lírai absztrakciót, a geometrikus absztrakciót és az op-artot, melynek alapítója Victor Vasarely, a műfaj „nagyapja” volt.– Vannak festők, akik a színmező (colourfield) irányt választották, mint Barnett Newman vagy Mark Rothko. Esetükben már semmi mást nem látsz, csak egy vagy két színt összedolgozva, és mégis ott állsz előtte, és a földbe gyökerezik a lábad. Persze mondhatnád azt, hogy egy nagy piros képet látsz, aminek a szélén van egy narancssárga sáv, de akkor miért van az, hogy nem tudsz elmenni előle? És most meg lehetne említeni a színtant Goethétől kezdve Johannes Ittenig, de a lényeg, hogy a színek egyszerűen hatnak a tudatunkra, az elménkre és a lelkünkre. És ez az, amivel az absztrakt festők dolgoznak.
Áramoltatni a képeket
Zsófi a tudását nemcsak saját művészetében kamatoztatja, de azt szereti átadni az új generációknak is. 2012-ben Moizer Zsuzsával kiadták a Mindenki tud rajzolni című rajzos foglalkoztatókötetet, amelyben mesebeli figurák ösztönzik a gyerekeket az alkotásra. A művész másrészt 2005-ben felvételizett Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának doktori képzésére, ahol a mestere Keserü Ilona volt, akinek művészetében szintén fontos szerepet kapnak a színek és azok kölcsönhatásai. Zsófira nagy hatást gyakorolt az alkotó Színerő című kurzusa, melyen az akkor még rossz állapotban lévő Zsolnay-gyár tereiben festhettek gigantikus méretű képeket. – Ilonában az fogott meg, ahogy hozzáállt a hallgatóihoz. Mester és tanítvány kapcsolat alakult ki köztünk, de közben teljesen egyenrangú partnerként kezelt minket. Ő úgy fogalmazott, hogy ez egy kommunikáció festő és festő között.
Zsófi tavaly óta szintén tanít a Képzőművészeti Egyetemen, a hallgatóit a grafika tanszék illusztráció specializáció szakán oktatja. – A képzőművészetben az a lényeg, hogy megtaláld a saját hangodat. Persze egy alkotóra mindig hatnak mások. Az én műtermemben is azért van a könyvespolcomon annyi album, mert a külföldi útjaim során nem bírom ki, hogy ne vegyem meg Josef Albers, Mark Rothko vagy Willem de Kooning művészetéről szóló köteteket. Jólesik ezeket fellapozni, és áramoltatni magamban a képeikről készült reprókat. Vagy elmenni múzeumokba, és megnézni az eredeti képeket. Ugyanezt érzem Keserü Ilonával és még más magyar művészekkel kapcsolatban is. De ezek után a kérdés az, hogy tudok-e olyan világot megmutatni, ami csak rám jellemző. Ha például megnézed egy korai olaj-pasztell munkámat és egy mostani festményemet, akkor meg tudod mondani, hogy azt én csináltam-e?
