Olyan ez is, mint az egész életem, a semmiből feltünő, szeszélyes, illogikus beszélgetésfoszlányok, semmilyen kapcsolatot egymással nem mutató esettöredékek, amik mégis a fúga szövetét alkotják, ha évtizedek után visszapillantok. A kisfiú szandálból kilógó zoknival, a lakótelepen figyelő, fejben jegyzetelő, a graffiti fújó, munkájára igényes pedagógus, gyanús spanokkal üzletelő, az idegenvezető, a Párizsban franciául tanuló, Brüsszelben Széchenyi Andreával kávézó, hegyikerékpározó, féltő és kicsit szigorú, mégis lökött apa, a karikaturista, könyvek ezreit faló biokertész gazda, street artot felfedező (mint a Száz év magány hőse, nekem se szóltak, hogy már felfedezte más...), őrült kalandokat ezrével át- és túlélő, beszélgetés függő, felépülő függő, ADHD-lovag, nagyszüleim unokája és az ő gyerekeiknek a fia, testvéreim bátyja, barátaim hűséges nevettetője, körömtépkedő, magabiztos, idegesen dadogó... akit magam sem értek. Az vagyok én.
Itt ülök Skóciában, a vihar elvonult otthon. Már holnap mennék. Azonban a gyerekekkel, magammal nem tehetem meg ezt. Apám jutott eszembe, hogy megfogadta az agyonkontrollált életében, gyerekként anno, hogy semmire sem fogja kényszeríteni a gyerekeit, ha lesznek majd egyszer. Én is így vagyok ezzel. Anyám mondta, mikor nagymamámat kérdezte, hogyan adhatja vissza a sok szeretetet és törődést, mamám intett, s azt válaszolta, ezt nem lehet visszaadni. Jocikám, mondta, a gyerekeknek tudod átadni! Ez van. Néha elnézem őket, hajlok rá, nem is én vagyok a lényeg a sztoriban, hanem talán nekik van valami küldetésük, és az én fura létem is csak egy lépcsőfok valakinek, akinek szerencsés génállományát százak legózták össze. Lehet, a downos fiam lesz nagykövete sorsának, vagy Ilka lesz tudós, vagy Lida lesz az, aki személyiségéből adódóan lesz egy majdani nagycsalád sarokköve. Ki tudja?
Kicsit elfáradtam.
Mennék haza. Nem azért, mert itt nem jó. És tudom, otthon nem lenne jobb. Sőt! Csak a fecske is hazamegy, hiába dobálják vásott kölykök a fészkét, mert teleszarta a gang földjét.
Potyogtatott.
Tegnap egy buliban, azon röhögtünk egy emberrel, hogy mit csinálnék én egy tanáriban? Hogyan tudnék én egy tanáriba beülni és hallgatni bármilyen adminisztratív problémát? Lacika hiányzását? Hogy mi lesz így belőle? Mikor a legérdekesebb és legsikeresebb életvonalaimat, amit én ismerek, olyan emberek alkotják, akik a tanári értekezletek állandó szereplői voltak, suliból hiányzó, beszólogató, öntörvényű valakik.
Azt hiszem, nem menne ez nekem. Már nem...
Barcelonától valami 150 kilométerre ültünk múlt héten Andrissal. Krisztián elment valamiért, mi ott maradtunk egy 800 éves erőd falu lábánál egy teraszon, egy nagy kapu mellett, amlynek szárnyait már megette az idő. Nincsenek már rablók, illetve vannak, a bankokban, államigazgatásban, dolgoznak, nem kell már zárni a kaput. Pihegve ülünk, annyira meleg van, főleg Skócia után, hogy egész nap iszom és ködös tekintettel nézek szét. Nem is beszélünk, csak arra figyelek fel, hogy kukorékol egy kakas, és bőg egy tehén. Csivitel pár fecske, de semmilyen más zaj nem ér el hozzánk. Ekkor értem meg, évek óta nem voltam olyan helyen, ahol tökéletes csend volt, s nekem ide kellett eljutnom, hogy megértsem, mi hiányzott. Hirtelen megértem, hogy a nagyszüleim udvarában volt ez a csend, ahol egész nap egyedül játszottam, etettem a csirkéket, és ezt a csendet, külső és belső csendet keresem azóta is. Milyen kiegyensúlyozott kisfiú voltam és milyen zaklatott felnőtt lettem. Mondom is Andrisnak, hogy hallod ezt a csendet? Milyen szép! Bólint, ülünk. Hatalmas zaj vesz körbe, és minden új szituációban nekem el kell magyaráznom, immár századjára , hogy ki vagyok én, hatalmas zajban, új embereknek és ebbe fáradtam el.
Hogy stabil közegem, ahol nem kell mórikálnom magam, sokszor olyan messze van.
Mit látnak belőlem a skótok, vagy bármely új emberek, akikkel századjára is találkozom? Egy harsány, kétméteres, néha felrobbanó, szangvinikus akcentust, egy távoli érthetetlen kis országból, akinek még rokonai sincsenek, olyan sajátságos kultúrából jön. Idegesítő lehetek, mert értelmezhetetlen hülyéségek foglalkoztatnak, és mások számára fontos dolgokat nem értek, nem látok, sokszor meg is vetem őket. Azt mondják, valami 15 másodperc alatt az emberek eldöntik, szimpatikus-e valaki avagy nem. És utána már nem nagyon változik a vélemény.
Feleségemnek van egy afrikai barátnője. Vudu hívő. Azt mondta Ritának, hogy látja az aurát. Azt mondta, az én aurám vörösen izzó, vezérnek születtem. Azt mondja, nagyon ritka az ilyen piros aura, jó ember vagyok. Ebbe kapaszkodom. Sokan azt gondolhatják, hogy sosem félek. Pedig de, és most ebbe az infóba kapaszkodom. Hogy valaki látta, ki vagyok, nem kell neki mórikálnom magam, és ez olyan jó.
Vezére minek? Ha nem vudu lenne, nevetnék, de pontosan tudom, nem vagyok a helyemen.
Néha látom, meglepődnek a megrendelőim, ha elkezdünk beszélgetni, és én olyan dolgokról beszélek, amit egyetemen tanultak. Mikor sáros ruhában állok egy csákánnyal a kezemben és valami professzor szeme elkerekedik, hogy miket beszél ez a segédmunkás. És nem azért, mert sznoboskodom, hanem mert tényleg szeretek beszélgetni, és betege vagyok, hogy méltatlan bunkókkal kell néha éveket töltenem, akik az orrukat a földre fújják, mindig a pénzről, közhelyekről beszélnek és műveletlenek.
Ez van.
Felnémeten álltam, valami 15 éve. Nézem a falat, szép nagy graffiti lett, a Pipitér 2 táp és termény bolt falán, a főút mellett, Felnémeten. A boltban veszem a csirkéimnek a tápot és magot. A csirkéim a ház mögött élnek, vannak vagy hatvanan. Etetem őket maggal és szedett fűvel, illetve az iskola, ahol dolgozom, menzájáról hozott ételmaradékkal, moslékkal. Napi 5 liter moslékkal.
Tojásaikat eladom, illetve felhasználjuk.
Már egy éve kérlelem a tulajdonost, Etelkát, engedje meg, hogy fessek oda valamit. Végül bólint. Tanár Úrnak hív, mint ahogy az egész falu.
Egyszer egy diákomat megdöbbenve kérdezte egy haverja a buliban: – Mi? Neked Sior baszki a töritanárod???
Nézem a képet, egy hatalmas baromfiudvar van rajta, pulykával, kacsával, kakassal, libával illetve egy emberrel, vödörrel a kezében, eteti a lábasjószágot. A felirat pedig az egykori gladiátor mondás, az antik Rómából:
Ave Caesar, morituri te salutant!!! (A halálba indulók köszöntenek téged, ó, Caesar!)
Mellettem pár földműves áll, dekkeket szívnak, beszélgetnek, utánfutós autókkal, kistraktorral parkolnak a bolt körül, kantáros nadrágban, gumicsizmában, kalapban. Van, aki a semmibe néz, van, aki a képet lábjegyzeteli. Egy páros áll mellettem, két hetvenes ember, borostásan. Böködi a vállam az egyik.
– Tudja, a passzív miatt használhatná a „salutant" helyett a „salutamus"-t is. Nem mondom, ez az alak is jó, de talán úgy kellemesebb a fülnek!
Köszönöm megtisztelő figyelmüket, kedves olvasóim!
