Tíz év alatt tucatszorra került elő a Downing Street 10. kormányfők érkezése és távozása alkalmából használt pulpitusa, és sorakoztak fel az ikonikus fekete ajtó előtt ezúttal Sir Keir Starmer utolsó bizalmasai, hogy tanúi legyenek egy újabb politikai vezető búcsúbeszédének. Nehéz volt nem meghatódni a Labour rokonszenves, pragmatikus, szikár beszédstílusú frontemberének érzelmes szavaitól és az azokból sugárzó keserűségtől nem egészen két évvel azután, hogy Clement Attlee és Tony Blair nyomán mindössze harmadikként háromjegyű parlamenti többséghez juttatta a konzervatívok által 14 évre ellenzékbe szorított pártot. A történelmi győzelem azonban rekordalacsony szavazatrészesedési aránnyal járt együtt. Alig telt el néhány hét a kormányfői rezidencián, amikor Sir Keir népszerűsége politikai botlások és teljes fordulatok után látványosan összeomlott, és valójában azóta sem tért magához. Ha Sir Keir messze meg is haladta a fejes saláta élettartamú Liz Truss ötvennapos kormányzását, keserű pirula lehetett lenyelni, hogy a Munkáspárt legrövidebb ideig hatalmon lévő miniszterelnökeként vonul be a történelembe.
Starmer elérzékenyülése érthető volt annak fényében, hogy megválasztásakor éppen a konzervatívok kíméletlen vezetőváltogatásának megszüntetését, a stabilitást tűzte zászlajára. Ám a közösségi csatornák dirigálta, felpörgetett világban frakciója bepánikolt a populisták előretörése nyomán, és saját mandátumaikat féltve felkeltek megbízható, de kevéssé karizmatikus, jövőképet nem felmutató főnökükkel szemben. A dolgok jelen állása szerint akár már július második hetében ismert program és érdemi választás nélkül „megkoronázhatják” az új pártvezető-kormányfőt, Andy Burnhamet, hogy azután megkezdődjön a visszaszámlálás a következő csalódásig.