Modern idők fia volt az ifjú holland hadnagy, sok évszázados késéssel eredt a sárkány nyomába 1910-ben. A sárkány Keleten az erő, a bölcsesség jelképe, és úgy tartják, szerencsét hoz, viszont az európai civilizáció elpusztítandó fenevadnak ismeri Kadmosz király és Szent György óta. A középkor képzelete napkeleten kereste, János pap sohasem volt országa felé, emberevő óriások és ördögök között. No de a múlt század hajnalán, a relativitáselmélet korában ugyan ki hitte volna már, hogy a legendás lény egy nap csakugyan előkerül?
Jacques Karl Henri van Steijn van Hensbroek (1881–1944), a Holland Kelet-indiai Társaság tisztviselője az indonéz szigetvilágból hallotta hírét a hatalmas „szárazföldi krokodilnak”, és látni akarta a saját szemével. Timorról elhajózott a távoli Komodo szigetére. Meg is pillantotta az óriáshüllőt. Ámult, azután lepuffantotta. Egy kifejlett és két fiatal példányt elküldött Jávára, ott Pieter Ouwens zoológus határozta meg a rekordméretű varánuszfajt. Feje csak egy volt, tüzet sem okádott, mégis világszenzáció lett a komodói sárkány.
Földünk legnagyobb gyíkja évmilliók óta, Van Hensbroek felbukkanásáig vígan élt. Evolúciós paradicsoma volt ez a Csepel-szigetnél alig nagyobb földdarab: táplálék bőven, ragadozó emlős nincs, körös-körül óceán. Háromméteresre, másfél mázsásra nőtt. Az őslakók tisztelték, megölése tabu volt; eredetmondájuk szerint valaha egy Majo nevű férfinak és Putri Nága sárkányhercegnőnek ikrei születtek, egyikük ember, a másik sárkány, anyjuk pedig meghagyta a testvéreknek és utódaiknak, éljenek egymással békességben.
Fejős Pál utazó írja: „Először a nyomait vettük észre a parti homokban. Körülbelül fél kilométert mentünk, mire találkoztunk az első gyíkkal. Csendesen ballagott előttünk. Hat-hét méterre lehetett, amikor észrevett. Nyugodtan megfordult, végignézett rajtunk, felemelkedett, s villás, hosszú nyelvét ránk öltögette. (…) Tíz másodperc múltán már nem bírtam vele farkasszemet nézni, ezért puskámmal riasztólövést adtam le, mire a magas fűben elmenekült.” Annak, aki nem a levegőbe lőtt, a múzeumok jól fizettek preparált példányokért.
Szomorú sors várt az élve befogott varánuszokra is. Az első párt 1926-ban a bronxi állatkert úgy reklámozta, hogy „majdnem dinoszauruszok”. Ám a szerencsétlen trópusi vadak szenvedtek a szűk ketrecben, fáztak, enni sem akartak. Kimúlásukat megsiratták a finom lelkű városlakók, lamentáltak a civilizáció kegyetlenségéről. Hollywoodban Merian C. Cooper ráérzett a közönség hangulatára. „Ez fog történni az én óriásgorillámmal is” – döntött, és új, könnyfakasztó finálét írt tervezett filmjéhez, a King Konghoz.
A komodói varánusz kis híján kipusztult, mire 1938-ban betiltották a vadászatát. Újabban a klímaváltozás és a modern tömegturizmus fenyegeti, ma is a veszélyeztetett fajok listáján szerepel. Ez egyszer mégse legyünk kishitűek. A híres egyfejű nagy túlélő, már az is csoda, hogy átvészelte a gyilkos időket. Nem tudhatjuk, mit tartogat a holnap – de nincs még minden veszve, van remény.