Népszabadság;portrék;Szigethy András;

Szigethy András (1944–2017) – valahogy
mindig hírlapíró maradt

Sós B. Péter: A múlt ködlovagjai – Szigethy András

Annyi emlékem van róla, hogy a bőség zavarba hoz. Pedig nemcsak azért tartozom neki sokkal, mert lényegében ő és Daniss Győző vettek fel a Népszabadsághoz, és tanítottak, terelgettek éveken át.

András a házába is befogadott.

Sűrűn jártam hozzá Szentbékkállára, amikor a Káli-medence még nem volt brand, csak néhány falu a hegyek között. A házban sokféle ember megfordult. 

Két faluval arrébb lakott például nagy barátja, Cseh Tamás is. Sokáig összejártak. Aztán közéjük állt a politika, valami polgári kör, a kor szokásos balos-jobbos törésvonala.

De amikor először megismertem Andrást, ezek a régi történetek még ugyanúgy hozzátartoztak a házhoz, mint a fenyőfák vagy a kőfalak. A hetvenes években vásárolt régi parasztháznak addigra már története volt. A pince oldalában például első felesége nyugodott.

De engem leginkább maga a kert nyűgözött le. Esőerdőnek tűnt.

András a gödöllői agráregyetemen végzett, mindent tudott a növényekről. Melyik őshonos, melyik idegen. Tűpontosan tudta, mekkora hely kellene nekik a szakirodalom szerint. Csak éppen nem érdekelte.

Mindent elültetett egymás hegyére-hátára. Lombost, tűlevelűt, cserjét, fát. Aztán békén hagyta őket. A növények versengeni kezdtek a fényért, és olyan gyorsan nőttek, mintha menekülnének valami elől. Alig lehetett mozogni a növények között. Az ember néha úgy érezte, hogy nem is kertben jár. Inkább valami zöld alagútrendszerben. Mindig volt valami új sarj, új ösvény, új árnyékos zug. A kert nem volt szép a hagyományos értelemben. Inkább eleven.

A kert közepére még egy Himalája-cédrust is ültetett, pedig az sehogy se fért itt és illett ide. Szinte szerencse volt, hogy egy nagy szél egyszer le is törte a csúcsát. Növesztett helyette másikat.

András pedig a házzal szembeni nyitott fáskamrát nevezte ki dolgozószobának.

Egy asztal állt benne.

Egy lámpa.

És egy Lenin-mellszobor.

Ősszel ott fagyoskodott, nyáron ott izzadt, és hajkurászta a szúnyogokat. Vendégség idején pedig hiába volt körülötte tíz ember, ha írni akart, egyszerűen kivonult oda.

Onnantól nem létezett.

Nem lehetett zavarni.

Mindig író akart lenni.

Írt is Kádár-drámát, mágikus realista regényt, teniszkönyvet és még sok minden mást. Valahogy mégis mindig hírlapíró maradt.

A Lenin-mellszobrot végül én örököltem meg. Azzal az ukázzal, hogy víz nem érheti, mert elporlad.

Megvan még ma is.

Egy magyar földön ritka self-made man története.